Habár ráállítottuk a nyomozót anyámra, nem vagyok egészen biztos abban,
hogy tényleg profi. Hetekig csak olyan dolgokról tájékoztatott, melyek
semmilyen jelentőséggel nem bírnak a mi családi háborúnk során. Kezdtem feladni
a reményt, hogy győztesen kerüljünk ki belőle, ráadásul Marcnak újra elkezdődött
a szezon és én nem lehettem vele. Borzalmas érzés, mikor a televízióban kell
nézned, akit szeretsz, mégsem lehetsz vele, és ezúttal -az elmúlt öt évvel
ellentétben- önön hibámon kívül.
Ha Alejandra, és az ő drága barátja nincs, valószínűleg ismét a paplan alá
bújva töltöttem volna a napokat.
- Ha ez a hülye nyomozó a héten nem rukkol elő valamivel, most már én fogok kitalálni valamit – morogta barátnőm, egyik közös ebédünk alkalmával.
- Nem rossz ötlet – sóhajtottam.
- Eddig nincs semmid? – kíváncsiskodott Jaime is. Őt csak nemrég avattuk be a teljes történetbe, de nem kellett csalódnunk benne. Amellett, hogy biztosított teljes titoktartásáról, még támogat is bennünket.
- Csak egy kép, amin itt van Madridban és bemegy egy házba, de nem tudta lefényképezni, hogy mi történik odabent – magyaráztam. – És ismerem annyira anyámat, hogy tudjam, ennyit ki tud magyarázni Juliának.
- Elég naiv lehet a nevelőapád, már ne haragudj – csóválta fejét rosszallóan. Általában a nők a naivak, nem pedig fordítva. Juliá pedig tényleg elég elvakultan van odáig anyámért.
- Igen, sajnos – sóhajtottam fel. Nagyon hiányzik Marc. Ezerszer jobban, mint azalatt az öt év alatt, míg nem találkoztunk. Most, hogy már felnőttek vagyunk, hogy tudom, hogy vele akarok, sőt egyszerűen vele kell lennem… nehezen viselem el, hogy nem tarthatok velük, miközben a száguldó kétkerekűikkel meghódítják a világot.
- Ha ez a hülye nyomozó a héten nem rukkol elő valamivel, most már én fogok kitalálni valamit – morogta barátnőm, egyik közös ebédünk alkalmával.
- Nem rossz ötlet – sóhajtottam.
- Eddig nincs semmid? – kíváncsiskodott Jaime is. Őt csak nemrég avattuk be a teljes történetbe, de nem kellett csalódnunk benne. Amellett, hogy biztosított teljes titoktartásáról, még támogat is bennünket.
- Csak egy kép, amin itt van Madridban és bemegy egy házba, de nem tudta lefényképezni, hogy mi történik odabent – magyaráztam. – És ismerem annyira anyámat, hogy tudjam, ennyit ki tud magyarázni Juliának.
- Elég naiv lehet a nevelőapád, már ne haragudj – csóválta fejét rosszallóan. Általában a nők a naivak, nem pedig fordítva. Juliá pedig tényleg elég elvakultan van odáig anyámért.
- Igen, sajnos – sóhajtottam fel. Nagyon hiányzik Marc. Ezerszer jobban, mint azalatt az öt év alatt, míg nem találkoztunk. Most, hogy már felnőttek vagyunk, hogy tudom, hogy vele akarok, sőt egyszerűen vele kell lennem… nehezen viselem el, hogy nem tarthatok velük, miközben a száguldó kétkerekűikkel meghódítják a világot.
Úgy döntöttünk elmegyünk sétálni kicsit, hátha a friss levegő jobban
beindítja az agyműködést, de alighogy kiléptünk az ajtón, visszahőköltem az
ismert autó miatt.
Mi a fenét keres itt anyám?
- Mi a baj? – pillantottak rám értetlenül Jaime-ék.
- Szerintem jobb lenne, ha csak ketten mennétek – pillantottam feléjük, miután anyám kiszállt a kocsijából és elindult felém.
- Nem hagyunk magadra! – tiltakozott Alejandra is.
- Srácok, kérlek – biccentettem a kijárat felé. – Ne aggódjatok, majd kitalálok valamit – suttogtam.
- De Can…
- Menjetek már! – szólt rájuk anyám, ki időközben belépett az ajtón.
- Később beszélünk – elköszöntem tőlük egy-egy puszival, majd becsuktam az ajtót. – Minek köszönhetem a látogatásod? – fintorogtam anyámra.
- Csak jöttem megnézni, hogy vagy – olyan negédesen mosolygott, hogy megfordult a fejemben, hogy lekeverjek neki egy pofont. Hogy van képe ideállítani azok után, amit tett?
- Gyanítom úgy, ahogyan szeretted volna. Nem köptünk be téged, miért kellett ennyire szemétnek lenned? – dörrentem rá, miközben lehuppantam a kanapéra. Sikerült ráülnöm a telefonra, melytől egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben. Muszáj kihasználom a lehetőséget, de elég nagy az esély arra, hogy belebukom. Feltűnés nélkül nyúltam a készülékért, majd megnyomtam az egyes gyorshívót. Gyorsan megnyomtam hosszan oldalt a gombot, mely lehalkította a készüléket, és imádkozni kezdtem, hogy bárki is vegye fel, ne szólaljon meg túl hangosan, mert azt így is hallanánk.
- Ugyan lányom, tényleg azt hitted, hogy csinálhatjátok ezt a végtelenségig? – gúnyos vigyort ejtett, majd karba fonta kezeit mellei alatt. – Annyira naiv vagy – csóválta fejét megvetően.
- Nem akartuk a végtelenségig csinálni! Csak együtt akartunk lenni, nem tudom, miért olyan nehéz ezt elfogadnod! Elküldtél ide évekkel ezelőtt, csakhogy élvezhesd az életed Juliával és mi ne kavarjunk bele. Milyen anya vagy te, mondd?! – szememből záporozni kezdtek a könnyek, hiába határoztam el, hogy többé egy cseppet sem ejtek érte. Fájt, hogy a saját anyám az, akinek feltett szándékává vált megkeseríteni az életemet.
- Ti még csak kis hülye kamaszok voltatok akkoriban, én viszont elvált asszony. Több jogom volt a boldogsághoz! – vágta a fejemhez, erősnek hitt érveit. De tudod mit, drága Carmen Sanchez? Ennél jobban már nem tudsz megtörni!
- A boldogsághoz mindenkinek egyformán joga van! Marc és én tényleg szerelmesek voltunk, már jóval azelőtt, hogy ti összejöttetek, és az, hogy ez az évek során sem múlt el, egy jel arra, hogy mi egymáshoz tartozunk! – mordultam fel. Hogy lehet valaki ennyire önző, de komolyan? – És ne kapálózz nekem azzal, hogy elvált asszony voltál! Megcsaltad aput, ahogyan most Juliával is teszed!
- Neked ahhoz semmi közöd, hogy én kivel és mit teszek! És ha jól érzem magam? Nehogy már te akard megmondani, mihez van jogom és mihez nincs! Egy kis cafka vagy és én megmondtam neked öt évvel ezelőtt is. Keress mást! Bárkit, csak ne Marcot, megértetted? – mordult fel.
- De én Őt szeretem! – kiabáltam. Tényleg ilyen nehéz ezt felfogni? Komolyan?
- Majd szeretsz mást! – vetette oda. – De nekem kell Juliá, megértetted? – mordult fel. – Most pedig megyek. Örülök, hogy láttalak – vetette oda gunyorosan, mielőtt a kijárathoz indult. – Jót beszélgettünk – amint elhagyta a házat a telefonért nyúltam, de semmilyen működő vonal nem volt. Talán Marcito nem vette fel? Juliá mellett mondjuk erre is gondolhattam volna… Istenem, most segíts! – sóhajtottam fel.
Miután sikerült kissé lehiggadnom, felhívtam Alejandrát, hogy később majd átmegyek hozzá, de szükségem van most egy kis egyedüllétre. Végig kell gondolnom ezt az egészet.
Ha a magánnyomozó se szerez használható információkat, valószínűleg anyámnak lesz igaza és új férfit kell keresnem magam mellé. A probléma csak az, hogy azt nem élném túl. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy Marcito ne legyen része az életemnek.
A szobámba vándoroltam, ahol elvettem a polcról szerelmem bekeretezett fényképét, és addig öleltem magamhoz, míg végül álomba nem szenderültem pityergésemtől.
Hála a délutáni szundításnak, egész este éberen kapcsolgattam az ostoba műsorok között, majd a világhálót bűvöltem. A fotóssrác, aki a múltkor a fényképeket készítette rólam, elküldte a végeredményt, melyek egészen elnyerték a tetszésemet. Azt ígérte, majd postai úton is elküldi a legjobbakat. Habár örültem neki, mégse tudta elterelni a gondolataimat Marcról. Talán éppen ezért is engedtem a kísértésnek, és továbbítottam neki az emailt. Ha szeretném, hogy ezt valaki lássa, az ő.
Bár választ nem kaptam, kicsit megnyugodtam. Legalább küldtem neki egy kis életjelet magamról. Valahogy egész biztosan meg tudja nézni az emailjeit, hiszen Facebook-on is folyamatosan frissít a rajongóinak, bár meglehet, apai felügyelet mellett.
Hajnali kettőkor, egy forró kakaó után végre ismét elaludtam és csak a mobiltelefonom tudott ismét kirobbantani az ágyból. Nagyokat pislogtam, majd megnyitottam az üzenetet.
Beszélni akarok veled, gyere át! Juliá – a vér meghűlt az ereimben, amint elolvastam. Tuti biztos, hogy leordítja a fejem, amiért nem vagyok hajlandó leszállni a fiáról, azok után sem, hogy ő felszólított rá.
Vonakodva bár, de kipattantam az ágyból és gyorsan rendbe hoztam magam, hogy elindulhassak. Megpróbáltam legyűrni pár falatot a torkomon, de elég nehezen ment. A gyomrom apró görccsé zsugorodott össze az idegességtől és valószínűleg nem is fog változni, míg nem beszéltem jövendőbeli nevelőapámmal.
Amennyire csak tudtam, gyorsan hajtottam, de így is elég sok időbe telt, míg elérkeztem a Marquez házhoz. Átkoztam a tudósokat, amiért még nem alkotottak és terjesztettek el egy teleportot. Most igazán nagy szükségem lett volna rá!
Kipattantam az autóból, majd megnyomtam a csengőt. Pár perc múlva a legifjabb Marquez nyitotta ki előttem.
- Candela? – nézett rám meglepetten.
- Juliá itthon van? – tettem fel neki az engem foglalkoztató kérdést.
- Igen, de… nem hiszem, hogy jó ötlet, hogy itt vagy – suttogta.
- Én hívtam ide – tájékoztatta édesapja. Álex beengedett a lakásba én pedig félve álltam meg Juliá előtt. – Ne légy ennyire megrémülve, kérlek – lágyult el pillantása. – Nem foglak bántani.
- Miért hívtál ide? – tértem a lényegre. Álex lassan kezdett hátrálni, minden bizonnyal testvéréhez tart, hogy elújságolja ittlétem.
- Hallottam a tegnapi beszélgetésedet Carmennel – ismerte be. – Gondolom Marcnak címezted, de a telefonja jelenleg nálam van – Hazudnék, ha azt mondanám, sajnálom, hogy hallotta. Most legalább rájön, ki is az igazi Carmen Sanchez.
- Értem – nyugtáztam.
- Nem töltötte nálad anyád a hétvégét, ugye? – tiltakozóan megráztam a fejem. Az kéne még nekem… Te jó ég! Nagyot sóhajtott, majd intett az szék irányába. – Kérlek, ülj le! Szólok ennek a szerelmi bánatos gyereknek – indult a lépcső irányába, ám addigra szerelmem megtudta testvérétől a lényeget és elindult lefelé.
- Can – egyenesen hozzám sietett, majd hosszan megölelt. Jó érzés volt újra a karjaiba bújni. Azt kívántam bár sose kellene elengednem őt, ám apja őt is megkérte, hogy üljön le.
- Szeretném, ha elmesélnétek ezt az egészet. Az öt évvel ezelőtti kezdetétől mostanáig. És Carmenről se hagyjatok ki semmit! – kért minket nyomatékosan.
Marcra pillantottam, aki ugyanúgy vélekedett, mint én, talán Juliának nem fog jól esni, amit hallani fog, de muszáj tudnia. Megszorítottam kezét, majd mesélni kezdtünk mindarról, amit a kapcsolatunk miatt az elmúlt évek során át kellett élnünk.
Meglepődtem, mikor a kis történetünk végén Juliá arra kért minket menjünk fel Marc szobájába és maradjunk is ott, míg ő nem szól. Nem bántam, hiszen így szerelmemmel lehettem, de láttam a legidősebb Marquez arcán, hogy most tényleg megtört, és itt balhé várható.
- Megkaptad az emailem? – leheltem hosszú csókolózás után. Marc azt látta helyesnek, ha most bepótoljuk az elmúlt napokat, mindössze húsz perc alatt, de persze ez nem volt kivitelezhető.
- Igen – simogatta hátamat. – Gyönyörű vagy azokon a képeken!
- Azért ez túlzás, de szerintem is elég jók lettek – rántottam meg a vállam. Álex belépett az ajtón, így beszűrődött lentről a veszekedés hangja.
- Gyerekek, ez nem tűnik túl jónak – állapította meg.
- Nem tudom mit vártál – sóhajtott fel Marc.
- Én lemegyek – álltam fel mellőle. – Nem bírom ezt – ráztam meg a fejem, majd elindultam lefelé, nyomomban a két fiúval.
- Nem mondod komolyan, hogy nekik hiszel helyettem! – legyintett felém anyám.
- De, nekik – Juliá lehúzta ujjáról a jegygyűrűt, és átnyújtotta. – Tűnj el a házamból! Most! – Hitetlenkedve kapta fel imént behozott bőröndjét a földről, majd a kijárat felé indult. Biztos voltam benne, hogy alig pár nap múlva, már minden holmija dobozokba lesz csomagolva, elvitelre készen.
- Sajnálom – suttogtam. Közelebb léptem Juliához és megöleltem.
- Én sajnálom, amiért nem hittem nektek és hagytam, hogy éveken át manipuláljon – vallotta be elkeseredve. – nincs problémám a kapcsolatotokkal. Nagyon örülök, hogy boldogok vagytok! – bizonygatta. Kicsit talán nehéz volt elhinnem, az eddigiek után, de értékeltem a gesztust. – És, hogy lássátok, tényleg így gondolom… – vett egy nagy levegőt, majd kifújta és ismét megszólalt. – Ha szeretnétek, vessetek véget a távolságnak és költözz ide – mosolygott rám halványan. – Tudom, hogy nehéz apa nélkül, egy olyan anyával, mint Carmen, de attól, hogy a kapcsolatunknak vége, még mindig lányomként tekintek rád. – simogatta meg vállamat. – Vagy, mint jövendőbeli menyemre – helyesbített. Felnevettünk, majd mind megöleltük egymást. Nehéz lesz három férfival, de mindenképpen fontolóra veszem az ajánlatot. Így igazán kiélvezhetnék minden percet a fiúval, akit szeretek.
Mi a fenét keres itt anyám?
- Mi a baj? – pillantottak rám értetlenül Jaime-ék.
- Szerintem jobb lenne, ha csak ketten mennétek – pillantottam feléjük, miután anyám kiszállt a kocsijából és elindult felém.
- Nem hagyunk magadra! – tiltakozott Alejandra is.
- Srácok, kérlek – biccentettem a kijárat felé. – Ne aggódjatok, majd kitalálok valamit – suttogtam.
- De Can…
- Menjetek már! – szólt rájuk anyám, ki időközben belépett az ajtón.
- Később beszélünk – elköszöntem tőlük egy-egy puszival, majd becsuktam az ajtót. – Minek köszönhetem a látogatásod? – fintorogtam anyámra.
- Csak jöttem megnézni, hogy vagy – olyan negédesen mosolygott, hogy megfordult a fejemben, hogy lekeverjek neki egy pofont. Hogy van képe ideállítani azok után, amit tett?
- Gyanítom úgy, ahogyan szeretted volna. Nem köptünk be téged, miért kellett ennyire szemétnek lenned? – dörrentem rá, miközben lehuppantam a kanapéra. Sikerült ráülnöm a telefonra, melytől egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben. Muszáj kihasználom a lehetőséget, de elég nagy az esély arra, hogy belebukom. Feltűnés nélkül nyúltam a készülékért, majd megnyomtam az egyes gyorshívót. Gyorsan megnyomtam hosszan oldalt a gombot, mely lehalkította a készüléket, és imádkozni kezdtem, hogy bárki is vegye fel, ne szólaljon meg túl hangosan, mert azt így is hallanánk.
- Ugyan lányom, tényleg azt hitted, hogy csinálhatjátok ezt a végtelenségig? – gúnyos vigyort ejtett, majd karba fonta kezeit mellei alatt. – Annyira naiv vagy – csóválta fejét megvetően.
- Nem akartuk a végtelenségig csinálni! Csak együtt akartunk lenni, nem tudom, miért olyan nehéz ezt elfogadnod! Elküldtél ide évekkel ezelőtt, csakhogy élvezhesd az életed Juliával és mi ne kavarjunk bele. Milyen anya vagy te, mondd?! – szememből záporozni kezdtek a könnyek, hiába határoztam el, hogy többé egy cseppet sem ejtek érte. Fájt, hogy a saját anyám az, akinek feltett szándékává vált megkeseríteni az életemet.
- Ti még csak kis hülye kamaszok voltatok akkoriban, én viszont elvált asszony. Több jogom volt a boldogsághoz! – vágta a fejemhez, erősnek hitt érveit. De tudod mit, drága Carmen Sanchez? Ennél jobban már nem tudsz megtörni!
- A boldogsághoz mindenkinek egyformán joga van! Marc és én tényleg szerelmesek voltunk, már jóval azelőtt, hogy ti összejöttetek, és az, hogy ez az évek során sem múlt el, egy jel arra, hogy mi egymáshoz tartozunk! – mordultam fel. Hogy lehet valaki ennyire önző, de komolyan? – És ne kapálózz nekem azzal, hogy elvált asszony voltál! Megcsaltad aput, ahogyan most Juliával is teszed!
- Neked ahhoz semmi közöd, hogy én kivel és mit teszek! És ha jól érzem magam? Nehogy már te akard megmondani, mihez van jogom és mihez nincs! Egy kis cafka vagy és én megmondtam neked öt évvel ezelőtt is. Keress mást! Bárkit, csak ne Marcot, megértetted? – mordult fel.
- De én Őt szeretem! – kiabáltam. Tényleg ilyen nehéz ezt felfogni? Komolyan?
- Majd szeretsz mást! – vetette oda. – De nekem kell Juliá, megértetted? – mordult fel. – Most pedig megyek. Örülök, hogy láttalak – vetette oda gunyorosan, mielőtt a kijárathoz indult. – Jót beszélgettünk – amint elhagyta a házat a telefonért nyúltam, de semmilyen működő vonal nem volt. Talán Marcito nem vette fel? Juliá mellett mondjuk erre is gondolhattam volna… Istenem, most segíts! – sóhajtottam fel.
Miután sikerült kissé lehiggadnom, felhívtam Alejandrát, hogy később majd átmegyek hozzá, de szükségem van most egy kis egyedüllétre. Végig kell gondolnom ezt az egészet.
Ha a magánnyomozó se szerez használható információkat, valószínűleg anyámnak lesz igaza és új férfit kell keresnem magam mellé. A probléma csak az, hogy azt nem élném túl. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy Marcito ne legyen része az életemnek.
A szobámba vándoroltam, ahol elvettem a polcról szerelmem bekeretezett fényképét, és addig öleltem magamhoz, míg végül álomba nem szenderültem pityergésemtől.
Hála a délutáni szundításnak, egész este éberen kapcsolgattam az ostoba műsorok között, majd a világhálót bűvöltem. A fotóssrác, aki a múltkor a fényképeket készítette rólam, elküldte a végeredményt, melyek egészen elnyerték a tetszésemet. Azt ígérte, majd postai úton is elküldi a legjobbakat. Habár örültem neki, mégse tudta elterelni a gondolataimat Marcról. Talán éppen ezért is engedtem a kísértésnek, és továbbítottam neki az emailt. Ha szeretném, hogy ezt valaki lássa, az ő.
Bár választ nem kaptam, kicsit megnyugodtam. Legalább küldtem neki egy kis életjelet magamról. Valahogy egész biztosan meg tudja nézni az emailjeit, hiszen Facebook-on is folyamatosan frissít a rajongóinak, bár meglehet, apai felügyelet mellett.
Hajnali kettőkor, egy forró kakaó után végre ismét elaludtam és csak a mobiltelefonom tudott ismét kirobbantani az ágyból. Nagyokat pislogtam, majd megnyitottam az üzenetet.
Beszélni akarok veled, gyere át! Juliá – a vér meghűlt az ereimben, amint elolvastam. Tuti biztos, hogy leordítja a fejem, amiért nem vagyok hajlandó leszállni a fiáról, azok után sem, hogy ő felszólított rá.
Vonakodva bár, de kipattantam az ágyból és gyorsan rendbe hoztam magam, hogy elindulhassak. Megpróbáltam legyűrni pár falatot a torkomon, de elég nehezen ment. A gyomrom apró görccsé zsugorodott össze az idegességtől és valószínűleg nem is fog változni, míg nem beszéltem jövendőbeli nevelőapámmal.
Amennyire csak tudtam, gyorsan hajtottam, de így is elég sok időbe telt, míg elérkeztem a Marquez házhoz. Átkoztam a tudósokat, amiért még nem alkotottak és terjesztettek el egy teleportot. Most igazán nagy szükségem lett volna rá!
Kipattantam az autóból, majd megnyomtam a csengőt. Pár perc múlva a legifjabb Marquez nyitotta ki előttem.
- Candela? – nézett rám meglepetten.
- Juliá itthon van? – tettem fel neki az engem foglalkoztató kérdést.
- Igen, de… nem hiszem, hogy jó ötlet, hogy itt vagy – suttogta.
- Én hívtam ide – tájékoztatta édesapja. Álex beengedett a lakásba én pedig félve álltam meg Juliá előtt. – Ne légy ennyire megrémülve, kérlek – lágyult el pillantása. – Nem foglak bántani.
- Miért hívtál ide? – tértem a lényegre. Álex lassan kezdett hátrálni, minden bizonnyal testvéréhez tart, hogy elújságolja ittlétem.
- Hallottam a tegnapi beszélgetésedet Carmennel – ismerte be. – Gondolom Marcnak címezted, de a telefonja jelenleg nálam van – Hazudnék, ha azt mondanám, sajnálom, hogy hallotta. Most legalább rájön, ki is az igazi Carmen Sanchez.
- Értem – nyugtáztam.
- Nem töltötte nálad anyád a hétvégét, ugye? – tiltakozóan megráztam a fejem. Az kéne még nekem… Te jó ég! Nagyot sóhajtott, majd intett az szék irányába. – Kérlek, ülj le! Szólok ennek a szerelmi bánatos gyereknek – indult a lépcső irányába, ám addigra szerelmem megtudta testvérétől a lényeget és elindult lefelé.
- Can – egyenesen hozzám sietett, majd hosszan megölelt. Jó érzés volt újra a karjaiba bújni. Azt kívántam bár sose kellene elengednem őt, ám apja őt is megkérte, hogy üljön le.
- Szeretném, ha elmesélnétek ezt az egészet. Az öt évvel ezelőtti kezdetétől mostanáig. És Carmenről se hagyjatok ki semmit! – kért minket nyomatékosan.
Marcra pillantottam, aki ugyanúgy vélekedett, mint én, talán Juliának nem fog jól esni, amit hallani fog, de muszáj tudnia. Megszorítottam kezét, majd mesélni kezdtünk mindarról, amit a kapcsolatunk miatt az elmúlt évek során át kellett élnünk.
Meglepődtem, mikor a kis történetünk végén Juliá arra kért minket menjünk fel Marc szobájába és maradjunk is ott, míg ő nem szól. Nem bántam, hiszen így szerelmemmel lehettem, de láttam a legidősebb Marquez arcán, hogy most tényleg megtört, és itt balhé várható.
- Megkaptad az emailem? – leheltem hosszú csókolózás után. Marc azt látta helyesnek, ha most bepótoljuk az elmúlt napokat, mindössze húsz perc alatt, de persze ez nem volt kivitelezhető.
- Igen – simogatta hátamat. – Gyönyörű vagy azokon a képeken!
- Azért ez túlzás, de szerintem is elég jók lettek – rántottam meg a vállam. Álex belépett az ajtón, így beszűrődött lentről a veszekedés hangja.
- Gyerekek, ez nem tűnik túl jónak – állapította meg.
- Nem tudom mit vártál – sóhajtott fel Marc.
- Én lemegyek – álltam fel mellőle. – Nem bírom ezt – ráztam meg a fejem, majd elindultam lefelé, nyomomban a két fiúval.
- Nem mondod komolyan, hogy nekik hiszel helyettem! – legyintett felém anyám.
- De, nekik – Juliá lehúzta ujjáról a jegygyűrűt, és átnyújtotta. – Tűnj el a házamból! Most! – Hitetlenkedve kapta fel imént behozott bőröndjét a földről, majd a kijárat felé indult. Biztos voltam benne, hogy alig pár nap múlva, már minden holmija dobozokba lesz csomagolva, elvitelre készen.
- Sajnálom – suttogtam. Közelebb léptem Juliához és megöleltem.
- Én sajnálom, amiért nem hittem nektek és hagytam, hogy éveken át manipuláljon – vallotta be elkeseredve. – nincs problémám a kapcsolatotokkal. Nagyon örülök, hogy boldogok vagytok! – bizonygatta. Kicsit talán nehéz volt elhinnem, az eddigiek után, de értékeltem a gesztust. – És, hogy lássátok, tényleg így gondolom… – vett egy nagy levegőt, majd kifújta és ismét megszólalt. – Ha szeretnétek, vessetek véget a távolságnak és költözz ide – mosolygott rám halványan. – Tudom, hogy nehéz apa nélkül, egy olyan anyával, mint Carmen, de attól, hogy a kapcsolatunknak vége, még mindig lányomként tekintek rád. – simogatta meg vállamat. – Vagy, mint jövendőbeli menyemre – helyesbített. Felnevettünk, majd mind megöleltük egymást. Nehéz lesz három férfival, de mindenképpen fontolóra veszem az ajánlatot. Így igazán kiélvezhetnék minden percet a fiúval, akit szeretek.
Hogy meddig tart majd kapcsolatuk, tekintve szüleik múltját, és hogyan boldogul majd az ifjú hölgy egy, a jövő szezontól királykategóriában versenyző ifjonccal, az egyelőre a jövő zenéje. Mindenesetre sok boldogságot kívánunk nekik!”
