diecinueve capítulo

-     – Sokat jelentett, hogy rájöjjek, mennyire nagyon szeretlek téged! Alex számomra csak egy jó barát, egy testvér. Nem élveztem a csókját és nem akarok többet. Viszont neked minden csókod, érintésed és pillantásod élvezem, és többet szeretnék belőle! – vallottam be, mire közelebb hajolt és hosszasan megcsókolt.

-     A szívinfarktust hoztad rám – motyogta.

-     Ne haragudj! – simogattam arcát.

-     És miért rohantál el? Apa miatt? Esküszöm, hogy nem így terveztem! Főleg nem az Alejandrásat! – kezdett hevesen magyarázkodni.

-     Tudom – ujjamat a szájára tettem, hogy elhallgasson. – Sajnálom, hogy leléptem, csak kicsit felhúztam magam – motyogtam. Magához húzott és szorosan megölelt. Nem akart elengedni és én se akartam, hogy így tegyen.

-     Mit szólnál, ha itt maradnék éjszakára? – vetette fel hirtelen az ötletet.

-     Micsoda? – néztem rá meglepetten. – Nem. Mármint… örülnék, de holnap edzés és időmérő és az a szabály, hogy a lakókocsidban kell aludnod, szóval tünés! – csapta combjára unszolásképpen.

-     Kár – görbült lefelé szája.

-     Majd bepótoljuk – simítottam végig arcán, majd apró csókot adtam neki.

-     Mondjuk Németországba?

-     Szeretnéd, hogy veled menjek? – mosolyogtam rá.

-     Nagyon – vigyorgott, majd magához húzott.

-     Rendben – adtam neki egy utolsó csókot, majd kitessékeltem az ajtón. Visszament a lakókocsijához én pedig birtokba vettem a fürdőszobát.

Alig bújtam be ágyamba, azonnal elaludtam. Lefárasztott a mai nap és szükségem volt pénteken az energiára, hogy támogathassam Marcot. Reggel a mobilomon szólt az ébresztő, amit még Alejandra állított be, mert hajlamos a délig alvásra. Egyszerre keltünk barátnőmmel, majd egy óra leforgása alatt embert varázsoltunk magunkból. Mire végeztünk pont kopogott Juliá, mivel vele mentünk ki a pályára. Alig vártam, hogy újra láthassam Marcot. Mire kiértünk, ő már a csapatával tartott megbeszélést, ahol egyeztettek adatokat, beállításokat és megbeszélték a mai nap terveit. Miután végzett közelebb jött és mindegyikünket megölelte, majd a kantin felé húzott, hogy egyen pár falatot.

-     Kaphatok ma én is egy olyan fülest? Tudod, amiben hallom, amit közben beszéltek… - néztem elpirulva páromra.

-     Szeretnél? – simogatta meg feltűnés nélkül a kezemet.

-     Igen – mosolyogtam.

-     Kérek neked – kacsintott. – ÉS neked is persze – nézett Alejandra felé.

-     Óh nem, én nem kérek – emelte fel kezeit.

-     Hogy-hogy? – húztam fel kérdően szemöldökömet.

-     Attól félek, hogy beleszólnék – nevetett. – Nem tudom kontrollálni a beszélőkémet – mi is felnevettünk.

-     Akkor csak egyet kérek – nyugtázta.

És így is tett. A harmadik szabadedzést, már fülessel a fejemen ültem végig. Minden szót hallottam, ami Marc és a mérnöke között lezajlott. Be kell valljam, nagyon jó érzés ilyen mélyen belelátni, hogyan is mennek itt a dolgok. Marc még mindig csak a negyedik helyen zárt, de biztos volt benne, hogy a hátralévő két fontos pályára menetkor ők lesznek a legjobbak. Ha volt ember, akinek ezt minden kétség nélkül el tudtam hinni, az ő volt. Na jó, talán még Valentino Rossinak is elhittem volna…
Az edzés után még egyeztettek pár dolgot, majd közösen megebédeltünk, de velünk tartott menedzsere, édesapja és a mérnöke is. Vicces volt kicsit, így ülni az asztalnál, de nem zavart. Ők mind fontosak az életében, ráadásul nagyon kedvesek is.
Az időmérő előtt nem volt túl sok időn különösebb programokra, beültünk Marc szobájába kicsit és beszélgettünk. Itt végre hozzáérhettem, ahol és ahogy csak akartam.

Az időmérő lényegében pont ugyanolyan, mint a szabadedzések. Az idő számít. Azonban sokkal nagyobb jelentősége van. A versenyzők nem mondhatják, hogy na, majd állítunk kicsit és jobb lesz, az időmérő a másnapi futamhoz adja meg a rajtsorrendet. Bíztam Marcban, a csapatban és a tudásukban.  Megint kaptam egy fülest, így ültem végig az időmérőt, közben a tévéképernyőt kémlelve. Marc többször kiment, majd bejött, majd megint ki. Jó időt ment, végig az élmenők között volt az eredménye, ám az első hely folyamatosan változott. A másodpercek és a percek egyre csak pörögtek lefele a digitális órán, kezem izzadni kezdett, szívem pedig vadul kalapált. Sikerülnie kell! És sikerült is! Nem sokkal a vége előtt, Marc 1'37.133-as idővel, 0.455- százados előnnyel, megszerezte a pole pozíciót! Elfogott a megkönnyebbülés. Lehet, hogy ez még nem a verseny, de már fél siker, hogy az első rajtkockából indulhat. Amint volt egy perce ránk, megöleltük egymás után, én pedig óvatosan még az arcára is adtam egy apró puszit.

-          Később elmegyünk sétálni?  - suttogta a fülembe, mire csak egy apró igent bólintottam. Nehéz lesz megoldani, de ugyanakkor már alig várom, hogy végre kettesben lehessünk egy kicsit. Mióta Assenben vagyunk, még nem volt rá különösebben lehetőségünk.

Marc interjúkat adott, majd a csapattal is beszélnie kellett még egy darabon. Mikor végzett, elérkezett az ideje, hogy egyen, mivel szüksége van rá. Én már javában egy csomag gumicukrot majszoltam, ami Marcnak nem igazán tetszett, mivel ő nem eheti. Jót mosolyogtam látványos szenvedésén.
Az uzsonnája után menedzsere felé indult, de menetközben még megállított.

-          Még van egy kis dolgom, de addig menj vissza a hotelbe, készülődj meg amit a csajok csinálnak ilyenkor, én meg azt mondom, hogy Danival leszek, megkérem, hogy falazzon és elviszlek várost nézni egy kicsit – mesélte tervét boldogan.

-          És én mit mondjak? – mosolyogtam rá.

-          Mondjuk, hogy rosszul vagy és lepihensz – vont vállat. – Apa nem fog utánad nyomozni, ettől ne félj – simogatta meg arcomat.

-          Rendben – bólintottam. Kacsintott egyet, majd elsietett én pedig majd elolvadtam tőle. – Menjünk! – néztem barátnőmre, majd elindultunk megkeresni Juliát, hogy elmondjuk, visszamegyünk a hotelbe. 

decimoctavo capítulo

-     Az edzés után apa szóvá tette, hogy milyen különösen pillantgatok felétek. Ő ugye nem tud rólunk se most, se régebben, ezért előállt azzal, hogy nekem tetszel – pillantott barátnőm felé. Szemeink elkerekedtek, döbbenten pillantottunk páromra. – Nem mondtam semmit, de talán hazudhatnám azt, hogy tényleg tetszel… Egy helyen laktok, folyton együtt vagytok… Sose jönnének rá, hogy valójában Canhez megyek!

-     Nekem barátom van – nyögte Ale.

-     Te meg az én barátom vagy! – dörrentem Marcra. – És ha meg kell csókolnod vagy valami?

-     Miért kellene? Nem minden ismert ember nyáladzik a fotósok előtt… - magyarázta értetlenül.

-     Akkor sem – fontam karba kezeimet mellkasom előtt.

-     Ha megbeszéled Jaimeval, beleegyezek – bólintott Alejandra. Micsoda? A saját barátnőm is ellenem van?

-     Kicsim, kérlek – simogatta karomat. – Ez az egyetlen esélyünk!

-     De… te ezt nem tudod elképzelni, milyen érzés lehet… - ráztam a fejem.

-     Megcsókolt téged az öcsém. Pontosan tudom milyen – be kellett látnom, hogy igaza van, bár Alex csókjáról nem én tehettem.

-     Jó – sóhajtottam.

-     Nagyon szeretlek – csókolt meg lágyan. – Értünk csinálom – suttogta ajkaim közé.

-     Tudom – öleltem magamhoz jó szorosan. Ekkor kopogott Emilio, hogy Marcnak ideje lenne mennie. Adott a számra egy utolsó puszit, majd felálltunk és kiléptünk az ajtón. Ők ketten a csapathoz, mi pedig Juliá keresésére indultunk.

A második edzés alatt Juliá sokat mesélt a csapatról, az itt dolgozó emberekről és Marc motoros szenvedélyéről. Megtudtam pár új érdekes dolgot kedvesemmel kapcsolatban, aminek örültem. Szeretném bepótolni azt az öt évet.
A negyedik helyen zárt, de bizakodóan várta a folytatást. Úgy véli, tökéletes lesz akkorra a motor. Adott egy rövid interjút, egyeztetett a csapatával, majd összekészülődött, hogy indulhassunk a találkozóra Danival.

-     Merre mentek? – állított meg minket Juliá.

-     Vacsorázunk Pedrosával – mosolyogtam rá.

-     Jövök én is! – nos, mondanom se kell, hogy ezt az estét másképpen terveztük, de nem volt képünk visszautasítani.
Egész este távol kellett ülnöm Marctól, miközben Juliá elkezdte burkoltan kifaggatni Alejandrat, hogy van-e barátja. Párom majdnem félrenyelt, én pedig nem bírtam tovább és úgy döntöttem átmegyek a hotelszobánkba.

-     Köszönök mindent! – álltam fel.

-     Mi a baj? – nézett rám Marc aggódóan.

-     Csak elfáradtam – hazudtam.

-     Örülök, hogy megismertelek – hajoltam közelebb Danihoz, majd elköszöntünk két-két puszival.

-     Szintúgy – bólintott.

-     Holnap találkozunk – pillantottam a Marquezekre. Úgy gondoltam Alejandra majdd később utánam jön, így meg sem kérdeztem, csak indultam, hogy végre szobánkban legyek. Azonnal ledőltem az ágyra és legszívesebben fejemet vertem volna a falba. Tudom, hogy Marc terve jó ötlet, hogy titokban tartsuk a kapcsolatunkat, de ugyanakkor bennem van a félsz. Mi van, ha valami lesz közte és Ale között? Azt sose tudnám feldolgozni…
Merengtem egy darabig majd úgy döntöttem beszélnem kell valakivel. Felhívtam az első személyt, aki az eszembe jutott és egy gyors köszönés, és hogy vagy után ecsetelni kezdtem problémáimat.

-     Butaság, Can! Ismerem a bátyám és soha, semmiért nem cserélne le téged – bizonygatta Marc.

-     Szóval szerinted ne aggódjak? – kérdeztem újra.

-     Ne, nem kell. Hidd el nekem, hogy teljesen beléd van zúgva! – Ha valakinek, hát Alexnek elhiszem.

-     Köszönöm, hogy még betegen is végig hallgattad a nyavalygásom – hálálkodtam.

-     Igazán nincs mit. Neked bármikor – biztos voltam benne, hogy mosolyog, így én is elmosolyodtam. Habár az idősebbik Marquez gyerekbe szerettem bele, Alexet is nagyon kedvelem és fontos személy az életembe.
Kinyílt a szobám ajtaja és Alejandra lépett be rajta, ám ahelyett, hogy becsukta volna az ajtót, hagyta, hogy egy ismerő lépjen be rajta.

-     Figyelj, most leteszem. Ne haragudj! Szia – anélkül, hogy válaszolhatott volna rányomtam a telefont.

-     Kit ráztál le ilyen gyorsan? – ült Marc mosolyogva ágyamra.

-     Csak Alexel beszéltem – vontam vállat.

-     Az öcsémmel? – kerekedtek el szemei.

-     Igen. Miért?

-     Most őszintén, Can! Jelentett neked valamit az a csók? – kérdezte kicsit feszültebben.

-     Igen – bólintottam határozottan. 

decimoséptimo capítulo

-     Mi? Ne! Kicsim, ne! – kértem, de késő volt. Megállt a boksz bejáratánál és megszólította a bajnokot.

-     Valentino? – a kilencszeres világbajnok felettébb meglepődött, mikor meglátta, ki is szólította meg.

-     Sziasztok – lépett közelebb hozzánk.

-     Ne haragudj, csak… ő itt a ba.. a izé… a mostohatestvérem – hebegte Marc.

-     Candela Gomez – nyújtottam kezet.

-     Valentino Rossi – mosolyodott el. – Miben segíthetek?

-     Csak szerettem volna bemutatni… - találta meg hangját Marc. – Nagyon felnéz rád és a tehetségedre…

-     Köszönöm – nevetett az olasz. – Értesz a motorokhoz?

-     Ez erős túlzás – kuncogtam. – De pár éve hű nézője vagyok a versenyeknek. A többit meg Marra hagyom – vontam vállat.

-     Biztos, hogy testvérek vagytok? – húzta fel kérdően szemöldökét.

-     Mi mások lennénk? – kérdezte Marc értetlenül.

-     Csak egy kérdés volt – emelte meg kezeit a bajnok, sunyi mosollyal az arcán. Még szimpatikusabb lett, mint a televízión keresztül. Hátulról közelebb lépett hozzá a srác, akit sokszor látni a versenyekkor is, mindig a bajnok mellett ül és beszélgetnek. Ha jól emlékszem, a neve Uccio.
Olaszul szólította meg barátját, aki anyanyelvén válaszolt.

-     Sajnálom, de most mennem kell.. – fordult felénk ismét. – Örülök, hogy megismertelek!

-     Viszont – mosolyogtam. Elszaladt a boksz másik felébe, mi pedig visszaléptünk Alejandrához, aki még mindig Haydenre csorgatta a nyálát. – Legalább csukd be a szád! – forgattam szemeimet.

-     Jól van már – puffogott, majd elindult mellettünk.

-     Köszönöm – néztem Marcra és legszívesebben magamhoz szorítottam volna.

-     Nagyon szívesen – mosolygott rám. – De remélem nem gond, ha bemutatlak még valakinek…

-     Kinek? – kérdeztem kíváncsian.

-     Egy nagyon jó barátomnak – kacsintott. A Honda homejához vettük az irányt. Kezdtem megérteni ki is lehet az a bizonyos barát.

-     Szia, Dani – mosolygott boldogan.

-     Sziasztok – fordult meg a spanyol. Köztudott, mindenki számára, aki ismeri Marcot, vagy Pedrosát, hogy nagyon jó barátságot ápolnak egymással és amennyiben kedvesem aláírja a Honda által felajánlott szerződést, jövőre csapattársak is lesznek.

-     Hadd mutassam be, Candela Gomezt és a barátnőjét Alejandra Alonsot - a srác közelebb hajolt és megpuszilt mindkettőnket.

-     Candela? – pillantott rám. – Már sokat hallottam rólad – mosolygott sokat sejtetően.

-     Remélem, csak jókat – pillantottam páromra, aki zavartan hajába túrt.

-     Ebben biztos lehetsz – bólintott.

-     Dani tud mindent – vallotta be Marc, aki még mindig a haját túrta. – Vagyis, a múltból, d a múlt hétről még nem.

-     Múlt hét? Hűha, Márquez lesz mit mesélned! – nevetett Pedrosa.

-     Ebben biztos vagyok – körbenéztem, majd kicsit közelebb bújtam az én katalánomhoz.

-     Tyűhaaa – füttyentett egyet majd közelebb hajolt, hogy megöleljen. – Aztán vigyázni rá! És tegyétek egymást boldoggá!

-     Igyekszünk – mosolyogtam.

-     Nincs kedved velünk vacsorázni? – kérdezte Marc.

-     De, szívesen – bólogatott.

-     Rendben. Akkor mondjuk az edzés után fél órával a szálloda melletti étteremben?

-     Ott leszek – biztosított minket róla. Visszamentünk a büfébe, hogy Marc megebédelhessen és már mi is kellőképpen éhesek voltunk. Leültünk az asztalhoz és hamarosan Juliá is csatlakozott hozzánk.

-     Nos, lányok? Hogy tetszik a környezet? – mosolygott.

-     Nagyon szuper! Egyszerűen fantasztikus ez az egész… - áradoztam csillogó szemekkel. Marc mosolyogva hajolt ebédje fölé, ALejandra pedig csak elégedetten vigyorgott.

-     Jöhettek máskor is – mosolygott jövendőbeli nevelőapám.

-     Szavadon foglak – biztosítottam róla.

-     Csak nyugodtan – tényleg rendes ember, bárcsak ne anyámmal élne együtt.

Megebédeltünk, majd elvonultunk Marc részlegére. Már mentek a második szabadedzések, így nem volt olyan sok ideje. Leült az öltözőjében a székre, én pedig az ölébe, míg Ale az ágyra.
Közösen hívtuk fel Álexet és érdeklőttünk hogyléte felől. Hangján is hallatszott, hogy nem egészséges, így kicsit aggódtam érte. Rossz volt, hogy nem lehetett itt testvérével.

-     Olyan aranyosak vagytok – mosolygott ránk Alejandra.

-     Köszi – bújtunk össze.

-     Mi lesz veletek később? – kérdezte kissé félve.

-     Fogalmam sincs – ráztam a fejem.

        -    Nekem igazából, van egy ötletem… - motyogta Marc. Kíváncsian pillantottunk rá. 

dieciséis capítulo

    Free Practice 1. Az óra elindult és visszafelé kezdett számolni, jelezve, mennyi lehetőségük van még az adatgyűjtésre. Igen, az adatok és a megfigyelések a legfontosabbak ezeken a szabadedzéseken, mivel elég tapasztaltak már ahhoz, hogy az aszfaltcsíkot ne kelljen csak úgy tesztelgetni.
Oldalt leülhettünk a monitoroktól nem messze, egy felszerelt plazmatévé előtt. Innen mindent láthattunk.
Míg Marc felhajtott a pályára elővettem a telefonom és küldtem egy üzenetet Álexnek.
Szia! Hallottam mi történt, remélem már jobban vagy! Vigyázz magadra, és légy jó fiú! Can
Visszacsúsztattam az apró készüléket a zsebembe és a képernyőre szegeztem tekintetemet. Egész más volt, hiszen a hangok teljesen beszűrődtek kintről. Csodálattal figyeltünk minden apró rezdülést, a bokszban mozgolódó emberek felől is. Az ember nem is gondolná mennyien dolgoznak éjt nappallá téve, csakhogy valakinek jól alakulhasson a hétvégéje, vagy éppen az egész szezonja. És akkor még a gyárakat nem is láttuk…
Marc ment pár kört, melyekkel az élmezőnybe került, majd visszajött a bokszba, leült a sarokban álló kis székére és nézte a többieket, miközben megbeszélte mérnökeivel a tapasztalatokat. Ahogy elnéztem majd’ húsz éves páromat motoros szerelésben azon a széken, elég ironikusnak éreztem a helyzetet. Mint amikor a rossz kisgyerekeket beültették az óvodában a sarokba. Csak épp ez a fiú nem is olyan rossz, ráadásul a csapat bajnoka.
A listán folyamatosan változtak a helyezések. Marc még kétszer-háromszor ment ki hosszabb etapokba, de végül csak a hatodik helyen fejezte be az edzést. Első helyen a szintén spanyol Espargaro, mögötte pedig Iannona, Rabat, Luthi, Corti. Szerencsére, mivel már évek óta nyomon követem a gyorsasági motorverseny világát, ezek a nevek nem voltak számomra ismeretlenek. Annál inkább Alejandrának, aki csak azt látta, Marc nem a legjobb helyen végzett.
Miután megszabadult a ruházat kényelmetlenebb részétől leült egyeztetni a csapatával. Juliá is csatlakozott hozzá, szeret ott lenni fia mellett és elég jól ért a motorokhoz, hogy valami ésszerűvel elő tudjon rukkolni.
Nem akartam zavarni, ezért inkább a mosdóba mentünk – igen, a lányok párban járnak, na és? – majd a büféhez. Vettem egy üveg ásványvizet és telefonom kezdtem bújni. Álex válaszolt.
Szia! Köszönöm, hogy érdeklődsz, már gyógyulgatok, remélem, hamar elmúlik. Mindig jó fiú vagyok! Vigyázz a bátyámra, meg magadra is! Á.

-     Nem megyünk sétálni? – álltam fel egy korty üdítő után.

-     De – bólintott barátnőm is, majd elindultunk a motorhome kijárata felé.

-     Hova-hova? – kapott el két erős kar hátulról.

-     Sétálni – fordultam meg ölelésében. – Ügyes voltál – leheltem apró puszit orra hegyére, miután megbizonyosodtam róla, senki sem figyel.

-     Nem teljesen jók a beállításaink – húzta el a száját.

-     Majd állítotok rajtuk. Emiatt ne csüggedj el! – simogattam arcát.

-     Igazad van – bólintott. – Öhm.. csatlakozok hozzátok, jó? – kulcsolta össze ujjainkat.

-     De csak, ha van időd!

-     Van most – mosolygott. Elhagytuk az épületet, így elengedtem kezét. Túl sok ember szaladgált a környezetünkben, így elég nagy az esély, hogy szemet szúrt volna valamelyiküknek. – Mit szeretnétek látni?

-     Jó pasikat – vágta rá Ale.

-     Mi van Jaimevel? – néztem rá kérdően.

-     Hűséget fogadtam, nem vakságot – rántotta meg vállát nevetve. Megcsóváltam fejem, majd Marcra pillantottam.

-     Engem minden érdekel. A motorok, az emberek, a pálya, minden – mosolyogtam rá.

-     Szuper – úgy láttam boldog attól, hogy tényleg ennyire őszintén és komolyan érdekel az, ami neki a mindent jelenti. – Kezdjük a bokszutcával! Ott vannak pasik is, bár nem tudom mennyire jók – küldött egy mosolyt legjobb barátnőm felé.

-     Óh, majd én eldöntöm – kuncogott.

-     Ez pedig itt a Ducati boksza! – mutatott a helység felé. Azonnal kiszúrtam egy személyt, akit nagyon sokra becsülök. Valentino Rossit, a kilencszeres világbajnokot. Mindenidők legjobb és legtehetségesebb motorosát. Bár Valentino olasz, és nem megy jól neki az utóbbi másfél évben, szerintem ő a világ egyik legjobb motorosa. Vagy talán a legjobb…

-     Ú, az a srác, szimpatikus – mosolygott Alejandra Nicky Haydent látva. Jól néz ki az amerikai, ez tény, de azért nem kellene ennyire nyilvánosan a nyálát csorgatnia.

-     Nekem Valentino – pillantottam kedvesemre. – Ő a világ legjobbja – ráztam fejem hitetlenkedve.

-     Nagyon tehetséges – bólogatott Marc is.

-     Ez nem kétség –suttogtam magam elé. Pár pillanatig csak szemléltük a tüsténkedő, piros ruhás embereket, majd Marc elkapta a kezem és elindult feléjük. – Mit csinálsz? – nézte rá rémülten.

         -  Bemutatlak neki – mosolygott. Úr Isten!

décimoquinto capítulo

   Assen egyszerűen gyönyörű! Habár még nem volt lehetőségünk nagyobb városnézésre, a reptértől a pályáig a kocsi ablakára tapadtunk és egyre az elsuhanó tájat kezdtük szemlélni. Még kora reggel van, de már a pályára kellett mennünk, mert Hollandiában minden egy nappal előbb van, így ma két szabadedzésre is sor fog kerülni.

-     El sem hiszem, hogy itt vagyok – barátnőm ugyanolyan hitetlenkedő volt, mint én. Nem mindennap jutunk el ilyen gyönyörű és különleges helyekre, főleg nem motorversenyt nézni.

-     Én sem – őrülten boldog, de legfőképpen izgatott voltam. Végre láthatom Marcot, és amellett, hogy a közelében lehetek, végre támogathatom, mikor élete legnagyobb szenvedélyét űzi, a versenypályán.

-     Megérkeztünk – a kocsi lassan lefékezett, mi pedig a csomagjainkkal együtt szálltunk ki. Már így is sok autó állt a parkolóban, sok ember a bejáratnál, vagy éppen a lelátók környékén. Ilyenkor jól jött, hogy a drágám miatt VIP személyeknek számítunk. Juliá vezetésével beevickéltünk egészen addig a részlegig, ahol is Marc éppen készülődött. A moto3-asok edzése már lement, a motoGP-seké pedig még csak most fog kezdődni.
A hatalmas helységbe lépve az emberek sürögtek-forogtak, mindenki azon volt, hogy a hétvégén minden a lehető legjobban alakuljon. Elsétált mellettünk egy ember, néhány papírt olvasva, mikor megállította Juliá.

-     Emilio, ráérnél egy percre? – kérdezte a férfit.

-     Persze – felnézett a lapokból és amint meglátott minket, elmosolyodott.

-     Szeretném bemutatni neked a lányokat – folytatta jövendőbeli nevelőapám. – Ő itt Candela, a menyasszonyom lánya, ő pedig a barátnője Alejandra.

-     Emilio Alzamora – üdvözölt két puszival. – Marc menedzsere vagyok.

-     Candela Gomez – mosolyogtam rá. Jó volt megismerni egy újabb embert, aki segít és támogatja Marcot a döntéseiben.

-     Alejandra Alonso – mutatkozott be teljes nevén barátnőm is.

-     Örülök, hogy találkoztunk, de sajnos nekem most még van egy kis dolgom. Remélem, később lesz alkalmunk beszélgetni – bólintottam egy határozott igent, kezet fogott Juliával is, majd elsietett. Marquez apuka segített és az egyik szobában lepakolhattuk a holminkat, majd felajánlotta, hogy menjünk a büféhez és együnk valamit. Mondanom se kell az utazás után kapva kaptunk az alkalmon.

-     Mit kérsz? – kérdeztem barátnőmet a büfé előtt állva. Juliá magunkra hagyott, valamilyen okra hivatkozva, amit nem értettem teljesen, de nem is igazán akartam.

-     Egy szendvicset – szólt a lánynak.

-     Legyen kettő! – oldalra pillantottam és egy nagyon ismerős emberkét pillantottam meg. Nekem háttal ült. – Figyelj, odahoznád majd az asztalhoz? – pillantottam barátnőmre, majd mosolyogva Marc felé mutattam.

-     Persze – mosolyodott el ő is.

-     Hello, idegen – huppantam le vele szembe, mosolyogva.

-     Can – ragyogtak fel szemei. Tele volt a szája, így gyorsan lenyelte a falatot és csak utána hajolt közelebb, hogy köszöntsön két puszival.

-     Jó étvágyat! – simítottam meg kezét.

-     Most már sokkal jobb – mosolygott boldogan. – Te nem eszel?

-     De, Ale már hozza – végszóra meg is érkezett az említett és elém tette az egyik szendvicset. Nagyobb volt, mint ahogy a pultban látszott.

-     Marc, ő a legjobb barátnőm, Alejandra. Alejandra, ő itt az én Marcom – mutattam be őket személyesen is egymásnak. Barátnőm egy percre, mintha flörtölni próbált volna kedvesemmel, de ő könnyedén hárította és inkább rám pillantott.

-     Örülök, hogy itt vagytok – mosolygott.

-     Mi is – felelte Ale helyettem is.

-     Álex? – kérdeztem.

-     Lebetegedett. Hányt meg lázas volt, szóval nem mertük elhozni – húzta el száját.

-     Szegény – sajnáltam a srácot, ritkán jut el Marchoz saját versenyei miatt és most még le is betegszik. – Majd később felhívom – határoztam el.

-     Biztos örülni fog – mosolygott. Lenyelte az utolsó falatot, majd megvárta, hogy mi is elfogyasszuk szendvicseinket.

-     Nem kellene készülődnöd? – pillantottam a büfében felszerelt tévére, ahol már javában ment a motoGP-sek edzése. Sőt, lassacskán a végéhez közeledik.

-     De. Megyek is – állt fel az asztaltól. – Nem kísérsz el? – mosolygott.

-     Hogy tehetném? – húztam fel kérdően szemöldököm.

-     Csak megnézed az öltözőm – kacsintott. Megfogta a kezem és felhúzott a székből.

-     Fedezel? – néztem barátnőmre, aki határozottan bólintott. Marccal egészen az öltözőjéig siettünk, ahol, amint becsukódott mögöttünk az ajtó, magához húzott és megcsókolt.

-     Na, végre – kuncogott csókunk végeztével.

-     Hiányzott Senor Marquez – leheltem apró csókot szájára.

-     Maga is Senorita – az ölébe kapott és a székhez húzott.

-     Készülődnöd kellene – borzolgattam haját.

-     Kész vagyok! – vigyorgott.

-     Nagy frászt! – szóltam rá. – Mozogj! Lássam, hogy kapkodod magad!

-     Jól van már, asszony! – nevetett. Lemásztam öléből, hogy felvehesse overállát, majd a bukósisakot is a kezébe vette. Együtt mentünk vissza a bokszba, de úgy tettünk, mintha csak most találkoztunk volna a folyosón.

-     Ügyes legyél! – mosolyogtam rá, mielőtt a csapattagjaihoz indult volna. – És vigyázz magadra! – kértem.

-     Úgy lesz – bólintott. Kacsintott egy aprót, majd leült a sarokba a kis székére és várta, hogy megkezdődjön első asseni szabadedzése.

decimocuarto capítulo

   Bekapcsoltam a rádiót, így a zene végig üvöltött a hazaúton. Úgy éreztem, kicsit felszabadultabbá tett. Pár órával később végül leparkolhattam apám egykori háza előtt. Bár már tulajdont tekintve az enyém, nem voltam képes így nevezni. Mintha az által elengednék egy újabb apró emlékfoszlányt, amely apámból maradt.
Becipeltem csomagjaimat, majd nekiláttam a kipakolásnak, miközben kezembe vettem a telefont, hogy megcsörgessem Alejandrát. Volt egy olvasatlan üzenetem, nyilván a kocsiban nem vettem észre. Marc küldte.
Remélem, minden rendben. Már most nagyon hiányzol. Alig várom a csütörtököt! Csók, M.
Elmosolyodtam, majd bepötyögtem egy gyors választ.
Minden OK, már itthon vagyok. Jó itt, de hiányzol. Én is várom, hogy indulhassak végre, de csak pár nap. Addig edzegess! xoxo, Can
Amint a készülék jelezte, hogy elküldte felhívtam barátnőmet és közöltem vele, hogy hazaértem, ha gondolja, jöjjön át. Nem kellett kétszer mondanom, már indult is.
A szennyes ruháimat bedobáltam a mosógépbe és elindítottam, mikor nyílt a bejárati ajtó.

-     Szia – öleltem meg boldogan.

-     Szia, te hős szerelmes – kuncogott. – Na, milyen volt? Mesélj el, mindent! Mi újság a herceggel?

-     A herceg újra az én hercegem – mosolyodtam el.

-     Mi? – lepődött meg. – Szóval ti most… ?

-     Együttvagyunk – bólintottam. – De titkolózunk, szóval tartsd a szádat! – kértem.

-     Ez természetes – bólintott. – Úr Isten, annyira örülök! – ölelt meg. – Végre boldog vagy!

-     Én is örülök – mosolyogtam tovább. – De van még valami!

-     Megkérte a kezed? – nézett rám döbbenten.

-     Mi? Nem, dehogy! – nevettem fel. – Bolond! – ő is velem nevetett. – Meghívott minket Assenbe, ahol a hétvégén a versenye lesz! Mint barátok megyünk, de a lényeg, hogy ott lehetek vele, te pedig végre megismerheted! Már, ha eljössz…

-     Viccelsz? Ki nem hagynám! – vigyorgott boldogan.

-     Szuper – öleltem meg újra. – Na, de mi a tervünk mára?

-     Nem tudom – vont vállat. – Éhes vagyok – jelzésként gyomra is korogni kezdett.

-     Én is – helyeseltem. – Indítványozom, hogy csináljunk valami finomat – helyeslően bólogatni kezdett.

-     Támogatom – a konyhában sétáltunk és átnéztük a fellelhető hozzávalókat. Kitaláltuk, hogy süssünk pizzát, így ugyan el kellett mennünk pár dologért a boltba, de a világ egyik legfinomabb ételét fogyaszthatjuk el.

A gyors vásárlás után újult erővel láttunk neki az ennivalónak. Persze nem bírtuk ki viccelődés nélkül, a végére mindkettőnk haja tele volt liszttel.

-     Még jó, hogy tegnap mostam hajat – miközben felszeleteltük a drágaságot, Alejandra még mindig a haját tanulmányozta.

-     Majd megmosod megint – rántottam meg a vállam, miközben egy jó nagy szeletet helyeztem tányéromra.

-     Még jó, hogy nem fogyókúrázok – nyalta meg száját, majd beleharapott sajátjába.

-     Apropó fogyókúra – ötlött eszembe egy ravasz terv. Elővettem a mobiltelefonomat és lefotóztam a pizzát, majd MMS-ben elküldtem páromnak, ezzel az üzenettel: Látod, mivel töltöttem a napom? Ez az, amiből te nem ehetsz! Jó edzést! ;)
Nem kellett sokat várnom arra, hogy visszaírjon.
Áááááááááááááááááááááááááááááááá. ROSSZ vagy!

-     Áh, dehogy is – kuncogott barátnőm.

-     Azt se tudom, mit jelent az, hogy rossz – nevetgéltem én is. Átmentünk a nappaliba és úgy döntöttünk megnézzük A felhők fölött 3 méterrel című filmet. Be kell valljam, Mario Casas véleményem szerint továbbra is álom pasi.

-     Ha nem jön össze Marc-al, megkeressük Mariot – rántotta meg vállát Alejandra, mire képen töröltem egy párnával.

-     Nekem Marc kell! Lehet, hogy nem a világ leghelyesebb pasija, de én bármit megtennék érte – magyaráztam. Szólásra nyitotta száját, de a telefonom csörgése félbeszakította. A készülékért nyúltam, de barátnőm gyorsabb volt.

-     Óh, a herceg az – kuncogott. Kikaptam a kezéből, a mozdulat közben megnyomva a zöld gombot is.

-     Szia – mosolyogtam bele.

-     Szia – az ő hangja is vidám lett. – Mi újság?

-     Candela le akar cserélni téged Mario Casasra – kiabálta Ale a telefonba, majd elnevette magát.

-     Mi? Ez nem igaz! – tiltakoztam azonnal.

-     Szóval, Mario Casas, mi? – kuncogott párom is.

-     Kikérem magamnak! Éppen azt mondtam, hogy még rá se cserélnélek le! – magyaráztam, miközben még mindig nevető barátnőmhöz vágtam a telefontartómat.

-     Oké, a te verziód jobban hangzik, szóval azt fogom elhinni – nevetett.

-     Dilinyós – forgattam szemeimet, bár ő nem láthatta. – De azért szeretlek…

-     Imádom ezt hallani! – kuncogott. – Én is szeretlek téged – elmosolyodtam, majd áttértünk arra, amiért valójában keresett. Jön-e Alejandra is Assenbe. Elújságoltam neki a jó hírt, amitől ő is felvillanyozódott, vagy inkább csak az én jókedvemtől, ki tudja. Az azonban biztos, hogy egyre izgatottabban vártam, hogy végre felszállhassunk a repülőre.

decimotercer capítulo

    A reggelinél az egész család együtt volt. Mind ott ültünk az asztalhoz, mégse szólt senki semmit. Mi is csak lopva pillantottunk néha egymásra.

-     Mit csinálsz jövő héten? – fordult felém Álex egyszeriben.

-     Nem tudom még – vontam vállat.

-     Nincs kedved eljönni Assenbe? – kérdezte. Assen egy holland város, ebben biztos voltam, és, ha jól emlékszem, ott lesz Marc következő versenye.

-     Nem is tudom… - motyogtam. – Én nem akarok zavarni, meg nem igazán tudom, milyen ennek a menete…

-     Nem zavarnál, sőt örülnék, ha a bokszomból szorítanál értem – mosolygott Marc. – És azt mondtad, márt láttál ilyet a tévében, a menete nem sokkal másabb, csak annyiban, hogy mindig időben kell ott lenni a megbeszélt helyen – magyarázta.

-     Juliá, szerinted? – fordultam a férfi felé.

-     Remekül hangzik – mosolygott ránk biztatóan.

-     Gyere – kérlelt Marc. Bevetette gyönyörű pillantását, mely még Csizmás kandúrt is megszégyenítette. Lehetetlen volt neki ellenállni.

-     Na, jó – sóhajtottam megadóan. – De akkor is haza kell mennem ruhákért és beszélni Alejandrával, hogy majd csak a későbbiekben számíthat rám.

-     Alejandra a barátnőd? – kérdezte jövendőbeli mostohaapám.

-     Igen, a legjobb barátnőm – bólintottam.

-     Hozd őt is! – szólt közbe Álex.

-     Nem, az már tényleg sok lenne! Nem! – tiltakoztam.

-     Én vagyok a versenyző, nem? – kuncogott Marc. – Nekem nem sok. Személy szerint, szívesen megismerném – sokat sejtetően mosolygott.

-     Jó, majd megkérdezem – forgattam szemeimet, mire ő elégedetten fordult újra reggelijéhez.
Miután végeztünk anyám nekilátott mosogatni, mi pedig a nappaliban szedtük össze a mosatlan edényeket és a szemetet. Jó kis meló volt, egésznapunkat igénybe vette, mire a lakás visszanyerte régi önmagát.  

-     Végre – dőltem a kanapéra egy sóhajtással egybekötve. – Fáradt vagyok – nyöszörögtem.

-     Ezen könnyen segíthetünk – kacsintott Marc, mire finoman oldalba böktem.

-     Menj már! – forgattam szemeimet.

-     Mennék én, de hova? – nevetett.

-     Majd Assenben elmondom – hajoltam hozzá közelebb. Kinyílt a fürdőszobaajtaja és Álex szólt, hogy mehetek. Magára hagytam kedvesemet kíváncsi tekintetével.
Gyorsan intézem el tennivalóimat, majd bebújtam az ágyamba. Elővettem a mobiltelefonomat és tárcsáztam legjobb barátnőm számát. Nem sokat beszéltünk és nem árultam el neki a futamos dolgot se, jobbnak láttam személyesen közölni. Azt azonban megígérte, hogy holnap átjön, amint hazaértem.
Szerettem volna még beszélgetni Marccal, vagy egyszerűen csak hozzábújni, de az élet más programot osztott ki nekünk erre az estére, és még azelőtt álomba szenderültem, hogy szüleink lefeküdtek volna aludni, vagy ki tudja, mit csinálni…

Másnap reggel kicsit szomorúan ébredtem. Már csak a reggeli választott el az indulástól. Láttam Marcon, hogy kicsit ő is nyúzott emiatt, de mégis inkább biztatóan mosolyog.
Csináltam magamnak egy tál müzlit, majd csendben falatozni kezdtünk.

-     Can, hogy fog odatalálni Assenbe? – kérdezte Álex.

-     Majd visszajön holnap és utazunk együtt… - vetette fel az ötletet Juliá.

-     Szegény, megállás nélkül vezessen? – húzta fel szemöldökét Marc.

-     A szerda végül is elég fölösleges nap, csak utazás van, talán jöhetne csütörtökön… - gondolkodott tovább Márquez apuka.  Elgondolkodtam. Vajon tudják, hogy én is itt vagyok?  - Veszünk nekik repülőjegyet, ott pedig kimegyünk eléjük az állomásra. Igen, így lesz a legjobb – bólogatott, ezzel lezárva a témát.

-     Én is meg tudom venni a repülőjegyet, de azért köszönöm – szóltam közbe.

-     Nem kell neked állnod, kifizetjük – tiltakozott Marc azonnal.

-     Nem halok bele – ellenkeztem. Felsóhajtott és inkább megadta magát, mielőtt egy fölösleges vitába keveredtünk volna.
Befejeztük a reggelit, majd a csomagomért indultam az emeltre.

-     Segítek – szaladt utánam Álex. Imádom, szeretem, de talán most a bátyjának jobban örültem volna. Beraktam a telefonom töltőjét is, majd bezártam. Átnyújtottam Álexnek a kocsi kulcsát, hogy levihesse, míg a kézi táskámat is összepakolom. Újra ellenőriztem irataimat, lakáskulcsomat és telefonomat, majd ezt is bezártam.

-     Minden megvan? – lépett be Marc.

-     Igen – bólintottam. Tétován álltunk egymással szemben, míg végre becsukta az ajtót.

-     Nem akarom, hogy elmenj – suttogta.

-     Csak pár nap – mosolyogtam biztatóan. – Ott leszek veled a futamon, ne felejtsd!

-     Az még soká’ van – vont vállat.

-     Hol van az én mindig pozitív Marcom? – húztam fel kérdően szemöldököm, mire elmosolyodott.

-     Elvetted az eszét – kuncogott. Közelebb húztam és egy lágy, szerelmetes csókkal köszöntem el tőle. Megsimogattam arcát, majd felkaptam a táskám és Álex után indultam. Marc is velem tartott, de jól tudtuk, már nem érhetünk egymáshoz szerelmesekként. A kocsi mellett mindenkitől elköszöntem egy öleléssel és egy puszival, majd beültem és újra elindultam otthonom felé.

duodécimo capítulo

-     És akkor most mi lesz? – hosszú percek, majdhogynem órák teltek el és mi végigcsókolóztuk az egészet. Ölelésébe bújva próbáltam kitalálni valami ésszerű megoldást.

-     Titkolózunk – rántotta meg a vállát.

-     És, ha összeházasodnak? – kérdeztem aggódva.

-     Can, mi attól nem leszünk rokonok, csak nagyon szigorúan véve…

-     De akkor se csinálhatjuk a végtelenségig a titkolózást – ráztam a fejem.

-     Nem fogjuk. Megpróbáljuk, meglátjuk milyen, így kapunk egy kis időt, hogy kitaláljunk valami jó megoldást – magyarázta.

-     Szeretem, hogy akkor is épeszűen gondolkodsz, mikor én képtelen vagyok – megemeltem a fejem és lágy csókot leheltem ajkára. Elmosolyodott, majd apró puszit lehelt arcomra.

-     Kiegészítjük egymást – mosolygott.
Lépteket hallottunk. Gyorsan visszaültem a másik ládára és vártuk, hogy nyíljon az ajtó. Álex dugta be rajta fejét, Laraval kiegészülve.

-     Nem akarunk zavarni…. – kezdtek bele.

-     Nem zavartok – mosolyogtam. – Már megbeszéltük, amit kellett.

-     És mire jutottatok? – közelebb jöttek és ők is leültek mellénk.

-     Az hiszem arra, hogy kockáztatunk – motyogta, majd lágyan megpuszilta arcomat. – De nem mondhatjátok el SENKINEK! – ejtette ki nyomatékosan az utolsó szót.

-     Lakat a számon – mosolygott Álex, majd mosolyogva megölelt.

-     Nem szólok senkinek – esküdözött Lara is. Újra hozzábújtam Marchoz, miután begyűjtött egy apró puszit felállt és engem is magával húzott.

-     Nos, hölgyeim – vigyorgott. – Megtisztelnétek egy-egy tánccal?

-     Te olyat is tudsz? – cukkoltam, miközben visszaindultunk a nappaliba.

-     Ohó, de még mennyire – kacsintott rám, majd megfogta kezem és a tánctér felé húzott. Úgy táncoltunk, mint egyszerű barátok, semmi több. Alig pár perc múlva Álex lekért és Lara állt helyemre. Jól éreztem magam, végre igazán kezdtem boldog lenni és eldöntöttem, akármit is kell megtennem azért, hogy Marccal lehessek, vállalom.
A parti elég sokáig tartott, én legszívesebben már az első vendég távozásakor kidőltem volna, nemhogy az utolsóénál. Úgy döntöttünk holnapra – vagy is mára, csak pár órával későbbre - hagyjuk a takarítást és inkább mind ágyba bújtunk. Már majdnem álomba szenderültem, mikor egy simítást éreztem a hátamon.

-     Szia – suttogtam.

-     Szia – apró puszit lehelt vállamra.

-     Baj van? – fordultam meg karjai között.

-     Csak veled akartam lenni egy kicsit… - rántotta meg a vállát. – Holnap mész haza? – szontyolodott el kicsit.

-     Ha az a holnap ma akar lenni, akkor nem. Majd csak hétfőn – biztatóan mosolyogtam, majd egyik hajtincsével kezdtem babrálni. Közelebb hajolt és egy lágy csókot nyomott ajkaimra. Hanyatt döntöttem és elmélyítettem csókunkat. Nem tartott túl sokáig, de kellőképpen kiélveztük. Mellkasára hajtott fejjel próbáltam meg újra kellőmennyiségű levegőt juttatni a szervezetembe.

-     Én tudom, hogy futamok meg minden, de ugye fogunk találkozgatni? Azt hiszem, nem bírnám ki tovább nélküled… - apró köröket rajzolgattam ujjbegyemmel a pólójára.

-     Persze, hogy fogunk – csókolt meg lágyan. – Ki találunk majd valami nagyon jó kifogást, aminek köszönhetően mindig jöhetsz, vagy én mehetek…

-     Én már is tudok egyet! – néztem fel rá. Apró bólintással jelezte, mondjam, ami eszembe jutott. – Szerelmes vagyok! – felkuncogott.

-     Igen, azt hiszem ez elég nyomós indok – puszilt meg ismét.

Reggel kopogásra ébredtem. Felültem az ágy szélén, lábamat beledugtam a papucsba és az ajtóhoz vezető úton kezdtem el kidörzsölni a csipát a szememből.

-     Igen? – ásítottam. Anyám állt az ajtóban, cseppet sem boldogan.

-     Hol van Marc? – óvatosan hátra pillantottam, de nem volt a szobámban.

-     Honnan tudjam? – tettem fel a kérdést.

-     Mostanában nagyon jól elvagytok. Nincs véletlenül nálad? – maró gúny sütött a hangjából.

-     Nincs – tártam ki ajtómat. Láttam rajta, meglepődik, hogy a szobám üres volt. Mit ne mondjak, egy kicsit én is…

-     Akkor nem tudom, hol lehet – mormogta orra alatt.

-     Kit kerestek? – hallottuk meg hangját, majd alakja lassan kirajzolódott előttünk, mikor fellépdelt a lépcsőn.

-     Téged – fordult felé anyám. – Merre jártál?

-     Futni – mutatott bemelegítőjére.

-     Értem – nyugtázta anyám. Rájött, hogy most is tévedett, így visszament a konyhába.

-     Hogy csináltad? – suttogtam Marcnak.

-     Ügyesen – egy kacsintás kíséretében csibészes mosolyra húzta ajkait. Viszonoztam mosolyát, mire közelebb hajolt és egy apró puszit lehelt a számra, mielőtt elhaladt a szobájáig. Kezdtem cseppfolyóssá válni, ahogy bámultam az utat, amit az imént bejárt.

-     Jól vagy? – lépett ki Álex a fürdőszobából.

        -    Azt hiszem – mosolyogtam elvarázsolva, majd visszaléptem szobámba és kiválasztottam a mai napra szánt ruhámat.