décimoquinto capítulo

   Assen egyszerűen gyönyörű! Habár még nem volt lehetőségünk nagyobb városnézésre, a reptértől a pályáig a kocsi ablakára tapadtunk és egyre az elsuhanó tájat kezdtük szemlélni. Még kora reggel van, de már a pályára kellett mennünk, mert Hollandiában minden egy nappal előbb van, így ma két szabadedzésre is sor fog kerülni.

-     El sem hiszem, hogy itt vagyok – barátnőm ugyanolyan hitetlenkedő volt, mint én. Nem mindennap jutunk el ilyen gyönyörű és különleges helyekre, főleg nem motorversenyt nézni.

-     Én sem – őrülten boldog, de legfőképpen izgatott voltam. Végre láthatom Marcot, és amellett, hogy a közelében lehetek, végre támogathatom, mikor élete legnagyobb szenvedélyét űzi, a versenypályán.

-     Megérkeztünk – a kocsi lassan lefékezett, mi pedig a csomagjainkkal együtt szálltunk ki. Már így is sok autó állt a parkolóban, sok ember a bejáratnál, vagy éppen a lelátók környékén. Ilyenkor jól jött, hogy a drágám miatt VIP személyeknek számítunk. Juliá vezetésével beevickéltünk egészen addig a részlegig, ahol is Marc éppen készülődött. A moto3-asok edzése már lement, a motoGP-seké pedig még csak most fog kezdődni.
A hatalmas helységbe lépve az emberek sürögtek-forogtak, mindenki azon volt, hogy a hétvégén minden a lehető legjobban alakuljon. Elsétált mellettünk egy ember, néhány papírt olvasva, mikor megállította Juliá.

-     Emilio, ráérnél egy percre? – kérdezte a férfit.

-     Persze – felnézett a lapokból és amint meglátott minket, elmosolyodott.

-     Szeretném bemutatni neked a lányokat – folytatta jövendőbeli nevelőapám. – Ő itt Candela, a menyasszonyom lánya, ő pedig a barátnője Alejandra.

-     Emilio Alzamora – üdvözölt két puszival. – Marc menedzsere vagyok.

-     Candela Gomez – mosolyogtam rá. Jó volt megismerni egy újabb embert, aki segít és támogatja Marcot a döntéseiben.

-     Alejandra Alonso – mutatkozott be teljes nevén barátnőm is.

-     Örülök, hogy találkoztunk, de sajnos nekem most még van egy kis dolgom. Remélem, később lesz alkalmunk beszélgetni – bólintottam egy határozott igent, kezet fogott Juliával is, majd elsietett. Marquez apuka segített és az egyik szobában lepakolhattuk a holminkat, majd felajánlotta, hogy menjünk a büféhez és együnk valamit. Mondanom se kell az utazás után kapva kaptunk az alkalmon.

-     Mit kérsz? – kérdeztem barátnőmet a büfé előtt állva. Juliá magunkra hagyott, valamilyen okra hivatkozva, amit nem értettem teljesen, de nem is igazán akartam.

-     Egy szendvicset – szólt a lánynak.

-     Legyen kettő! – oldalra pillantottam és egy nagyon ismerős emberkét pillantottam meg. Nekem háttal ült. – Figyelj, odahoznád majd az asztalhoz? – pillantottam barátnőmre, majd mosolyogva Marc felé mutattam.

-     Persze – mosolyodott el ő is.

-     Hello, idegen – huppantam le vele szembe, mosolyogva.

-     Can – ragyogtak fel szemei. Tele volt a szája, így gyorsan lenyelte a falatot és csak utána hajolt közelebb, hogy köszöntsön két puszival.

-     Jó étvágyat! – simítottam meg kezét.

-     Most már sokkal jobb – mosolygott boldogan. – Te nem eszel?

-     De, Ale már hozza – végszóra meg is érkezett az említett és elém tette az egyik szendvicset. Nagyobb volt, mint ahogy a pultban látszott.

-     Marc, ő a legjobb barátnőm, Alejandra. Alejandra, ő itt az én Marcom – mutattam be őket személyesen is egymásnak. Barátnőm egy percre, mintha flörtölni próbált volna kedvesemmel, de ő könnyedén hárította és inkább rám pillantott.

-     Örülök, hogy itt vagytok – mosolygott.

-     Mi is – felelte Ale helyettem is.

-     Álex? – kérdeztem.

-     Lebetegedett. Hányt meg lázas volt, szóval nem mertük elhozni – húzta el száját.

-     Szegény – sajnáltam a srácot, ritkán jut el Marchoz saját versenyei miatt és most még le is betegszik. – Majd később felhívom – határoztam el.

-     Biztos örülni fog – mosolygott. Lenyelte az utolsó falatot, majd megvárta, hogy mi is elfogyasszuk szendvicseinket.

-     Nem kellene készülődnöd? – pillantottam a büfében felszerelt tévére, ahol már javában ment a motoGP-sek edzése. Sőt, lassacskán a végéhez közeledik.

-     De. Megyek is – állt fel az asztaltól. – Nem kísérsz el? – mosolygott.

-     Hogy tehetném? – húztam fel kérdően szemöldököm.

-     Csak megnézed az öltözőm – kacsintott. Megfogta a kezem és felhúzott a székből.

-     Fedezel? – néztem barátnőmre, aki határozottan bólintott. Marccal egészen az öltözőjéig siettünk, ahol, amint becsukódott mögöttünk az ajtó, magához húzott és megcsókolt.

-     Na, végre – kuncogott csókunk végeztével.

-     Hiányzott Senor Marquez – leheltem apró csókot szájára.

-     Maga is Senorita – az ölébe kapott és a székhez húzott.

-     Készülődnöd kellene – borzolgattam haját.

-     Kész vagyok! – vigyorgott.

-     Nagy frászt! – szóltam rá. – Mozogj! Lássam, hogy kapkodod magad!

-     Jól van már, asszony! – nevetett. Lemásztam öléből, hogy felvehesse overállát, majd a bukósisakot is a kezébe vette. Együtt mentünk vissza a bokszba, de úgy tettünk, mintha csak most találkoztunk volna a folyosón.

-     Ügyes legyél! – mosolyogtam rá, mielőtt a csapattagjaihoz indult volna. – És vigyázz magadra! – kértem.

-     Úgy lesz – bólintott. Kacsintott egy aprót, majd leült a sarokba a kis székére és várta, hogy megkezdődjön első asseni szabadedzése.