primer capítulo

-     Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdeztem, de már késő volt. Elkezdte belevésni monogramjainkat a fa törzsébe.

-     Mi bajunk lehetne? – húzta csibészes mosolyra ajkait.

-     Lenyomozzák a nevünket, felhívják a szüleinket és szobafogságot kapunk –elmélkedtem.

-     Ne idegeskedj! – kuncogott, majd egy apró puszit lehelt nyakhajlatomba. Egész testem beleborzongott. Végignéztem, ahogy karján megdagadnak az izmok, miközben odavési a C.G. & M.M. feliratot. Elképesztő látvány volt és valahogy nagyon romantikus is. Mindezt értem teszi. Ott hagyta a motorját, a szobafogságot és az apai szigort, csakhogy velem lehessen. A szüleink nem tudtak arról, hogy kapcsolatunk barátságból szerelemmé alakult. Még nem nagyon volt alkalmunk beavatni őket, mert valamelyikünk mindig épp a romló jegyeink miatt lett számon kérve és szobafogságra ítélve.

-     Javítanom kellene angolból – elmélkedtem. – Akkor segíthetném a karrieredet – mosolyogtam rá boldogan.

-     Nem hangzik rosszul – dőlt le a fűbe, engem is magával rántva. – De már csak az is segítség, hogy itt vagy – hajamat cirógatta, én pedig erősen szorítottam, mintha sose akarnám elereszteni. Kicsit így is volt. Utólag belátva, mintha már akkor éreztem volna, mi is fog történni.

-     Tényleg, mikor lesz a megbeszélés? – felfigyeltek a tehetségére és felmerült az ötlet, bevinnék a gyorsasági motorverseny világába a kezdő, 125cc-s kategóriába. Csak reménykedni tudtam, hogy nem fogják elszalasztani, mert tényleg nagy tehetség.

-     Holnapután – mosolygott. – Majd írok egy üzenetet, hogy mi volt.

-     Pont kérni akartam – kuncogtam.

-     Túl jól ismerlek – mosolyra húzta ajkait egy kacsintás kíséretében. Közelebb hajoltam és egy apró csókkal jutalmaztam meg.

-     Szeretlek – suttogtam.

-     Én is téged – kaptam egy apró, ám annál szerelmesebb csókot. Próbáltuk kiélvezni, elnyújtani kicsit, de a világ most is közbeszólt. Mobiltelefonja vadul rezegni kezdett nadrágzsebében. – Ne haragudj… - mentegetőzött azonnal.

-     Semmi baj – ültem fel, míg lenyomta a Hívás fogadása gombot. Édesapja, Juliá volt az, ezt már hangsúlyából kikövetkeztettem. Hamar letudta a beszélgetést, majd csalódottan nézett rám. – Bajban vagyunk?

-     Te nem – nyomott egy csókot ajkaimra, miközben elrakta az apró készüléket. – Menjünk! – felállítottuk a bicikliket és elindultunk. Sajnos csak félútig mehettünk együtt, ott még egy puszival elköszöntünk, majd mentünk saját otthonaink felé. Féltettem Marcot, mert, ha még egy hét büntetést kap, azt már biztosan nem bírom ki. Ráadásul nem is értem miért nem találkozhatunk, hiszen ’’csak’’ baráti szándékból szeretnénk és Julián is mindig átjön édesanyámhoz, ahogy már évek óta. Mindig is barátok voltak, de a szüleim válása és az, hogy szerelmem édesanyja elhunyt, még közelebb hozta őket egymáshoz. Így ismerkedhettem én is össze álmaim hercegével. Előbbi kijelentésemben pedig cseppet se túloztam. Marc olyan, mintha csak tökéletes lenne. Már attól a mennyországban érzem magam, ha csak hallom, hogy a közelemben veszi a levegőt. Ráadásul ő több mint, a szerelmem, ő a legjobb barátom is.

Este kaptam még egy üzenetet Marctól, apja arra kérte holnap én és anyám menjünk át hozzájuk egy beszélgetésre. Mindezt úgy, hogy kedvesem egy szót se ejtett arról, hogy velem töltötte az elszökött órákat.
Mindenesetre, legalább szobafogsága átmenetileg fel lett függesztve.
Másnap, ahogy kérték, iskola után anya értem jött és elvitt a Marquez lakáshoz. Marc és Juliá már az asztalnál ülve várt minket, míg Alex még az iskolában töltötte óráit.
Leültettek Marc mellé, aki az asztal alatt combomra csúsztatta kezét. Apró mosollyal jeleztem tetszésemet.

-     Szóval? – kérdezte kíváncsian.

-      Mindkettőtöknél megfigyeltük, hogy romlanak a jegyeitek – kezdett bele édesapja. Összenéztünk Marccal. Rájöttek volna maguktól, hogy mi is folyik köztünk?

-     Ezért megpróbáltuk megkeresni az okát és arra következtettünk, hogy talán úgy érzitek, elhanyagolunk benneteket – vette át a szót édesanyám. Kezem a szám elé tettem, hogy diszkréten eltakarjam mosolyomat.

-     Szeretnénk elmondani az okot, amiért talán így érezhettétek és biztosítani titeket, hogy ez a későbbiekben nem fog előfordulni – a szó újra Juliánál volt. Egyre kíváncsibb lettem, hogy lényegében mire is akarnak kilyukadni. Elhúztam Marc elől vízzel teli poharát és inni kezdtem, míg a folytatásra vártam. – Szóval… mi… - motyogta a férfi.

-     Összejöttünk – mosolygott édesanyám büszkén. Félrenyeltem a vizet, így hosszú fulladozásos köhögő roham tört rám. Marc azonnal leugrott a székről, hogy egy kis hátba veregetéssel próbáljon segíteni, hosszúra nyúlt másodpercek után meg is lett a hatása.

-     Ugye ez nem komoly? – kérdeztem, mikor újra megtaláltam hangom. Nem tehetik ezt velem! Az már majdnem olyan, mintha Marc a rokonom lenne.

-     Dehogynem – emelte anyám dorgálóra a hangját. Nem tudtam szólni, még mindig szaporán kapkodtam a levegőt az előbbi eset után. Marcra néztem, akinek arca ugyanazt tükrözte, mint az enyém. Éreztem, ahogy a kitörni készülő könnycseppek szúrni kezdik belülről szemhéjamat, így a ’szégyen a futás, de hasznos’ elvet követve, inkább elrohantam az egész lakásból.

-     Candela – hallottam még, ahogy édesanyám utánam kiabált, de nem érdekelt. Semmire se vágytam jobban, mint egy kis egyedüllétre.

A parkba mentem, ahol tegnap Marccal voltunk. Leültem a közös fánk tövébe és hagytam, hogy a könnycseppek végigfolyjanak arcomon. Végigsimítottam az apró betűkön. Még csak most kezdődött és máris közbeszólt az élet.
Nem kellett sok idő, hogy ismerős lépteket halljak. Lassan közelített, majd minden szó nélkül leült mellém és szó nélkül magához húzott.

-     Anyud kérdezte, hogy mi bajod… - mesélte.

-     Bezzeg utánam jönni, nem volt esze – suttogtam pólójába. – Nem baj, legalább nem kell látnom – sóhajtottam fel. Miután könnyeim lassacskán alábbhagytak, arcomat pólómba töröltem és felnéztem Marcra. – Ugye tudod, hogy most mi jön? – semmit nem válaszolt, de szemében láttam, érezte mi fog következni. – Szakítanunk kell és úgy tenni, mintha sose lettünk volna többek barátoknál – magyaráztam.

-     De miért? Can, ennek semmi értelme. Miért ne lehetnénk együtt attól, hogy ők is szerelmesek? – értetlenkedett.

-     Mert ez olyan, mintha a mostohatestvéremmel járnék – ráztam meg a fejem. – Sajnálom – újra kicsordult egy könny a szememből. – De meg kell tennem! – jelentettem ki határozottan. – Szeretlek és mindig szeretni foglak, de ezt nem lennék képes végigcsinálni – ráztam meg fejemet.

-     De, Can.. – látta és tudta jól, már nem tud mit tenni a helyzet ellen. – Én is szeretlek – mondta ki még utoljára. Közelebb hajoltam és egy apró csókot nyomtam ajkaira.

-     Ígérd meg, hogy sosem felejtesz el! – kértem.

-    Soha! De miért tenném? Hiszen mindennap látjuk egymást… - nem akartam elmagyarázni rossz megérzésemet, és azt, mennyire nem ismeri még édesanyámat. Inkább csak felálltam és elindultam hazafelé. Sírva, összetörve és megsemmisülve.