trigésimo capítuló

-          Nem gondoltam volna, hogy a jósképességeim ennyire jók, de úgy látszik mégis. Másnap Marc, aránylag könnyedén megszerezte a győzelmet jelképező trófeát, így egész délután, és este láthattam széles mosolyát, mely engem is jobb kedvre derített. Nagyon büszke voltam a versenyzési stílusára, ám eszembe jutott. Lassan nekem is el kellene döntenem, mit szeretnék kezdeni az életemmel. Tinédzserként jó ötletnek tűnt az angol mellett dönteni, ám mára annyian beszélik, hogy nehéz ezzel kapcsolatban megtalálni a nekem megfelelő munkát.

-          Most komolyan… Te milyen szakmában tudnál elképzelni? – tettem fel a kérdést Marcnak, már otthonukban.

-          Ne tudom, de ne is ezt vedd figyelembe, hanem, hogy mi tenne boldoggá…

-          Igazából… mindig is szerettem volna modellkedni…. – vallottam be. – De nem vagyok elég jó hozzá!

-          Ne beszélj hülyeségeket! Sokkal szebb vagy, mint némely anorexiás kiscsaj a kifutókon! – simított végig arcomon. – Miért nem próbálod meg?

-          És, ha csak csalódok? – bújtam ölelésébe.

-          Akkor tanulsz egyet a hibádból – rántott vállat. – Ez az élet, Kicsim.

-          Tudom… én csak annyira félek ismeretlen dolgokba vágni a fejszémet…

-          Én itt leszek veled, bármi történjen! Együtt majd megoldjuk – apró csókot leheltem ajkaira, majd a laptop felé fordultam, melyen alig pár perce még ő internetezett. Bírtam a keresőbe, hogy modell cégek és ismerkedni kezdtünk velük.

-          Ehhez, mit szólsz? – mutattam páromnak az egyik ügynökséget. Nagyon szép és bizalomgerjesztő volt a weboldaluk, bár nem voltam naiv, tudtam, ez még koránt sem jelent semmit.

-          Szerintem fel kellene hívnod – mosolygott, majd kezembe nyomta telefonomat.

-          Rendben – sóhajtottam, majd tárcsázni kezdtem a telefonszámot. Marc fejét a vállamra tette, miközben a laptopon pötyögött valamit.
Szerencsére a túloldalon hamar felvették, így beszélgetésbe elegyedtem a nővel.

*Marc szemszöge*

-          Gyerekek! – rontott be öcsém a szobába. Can még telefonált, így jeleztem, hogy csendesedjen el. Félretoltam a laptopot és felálltam az ágyról.

-          Mi a baj? – kérdeztem testvéremet halkan, hogy ne zavarjuk szerelmemet.

-          Ezt a szemetesben találtam – emelte fel a gyermekkori közös képünket, mely eddig a nappaliban állt a szekrényen. Édesanyánk kedvenc fényképe volt rólunk.

-          Hogy érted azt, hogy a szemetesben? – vettem ki kezéből a képet.

-          Ahogy mondom. Éppen a szemetemet vittem le a kukába, amikor megláttam ezt is ott – mesélte kisöcsém. – Megnéztem és egy eljegyzési partis kép van a helyén apáékról – kezdett bennem felmenni a pumpa. Hogy képzelik, hogy csak úgy kihajítanak egy ilyen fontos emléket? Nem véletlenül volt ott, ahol!
Persze egészen biztos voltam abban, hogy nem édesapám tette, így azonnal Carmenhez rohantam, hogy számon kérjem. Berontottam a szobájuk ajtaján, arra azonban nem számítottam, hogy éppen nagyban elmerülnek egymás szájában.
Gondolatban hálát adtam Istennek, hogy még nem jutottak előbbre…

-          Mit jelentsen az, hogy a szemétben volt a fényképünk? – förmedtem jövendőbeli mostohaanyámra.

-          Hogy érted azt, hogy a szemétben? – döbbent le édesapám is.

-          Micsoda? Csak nem gondolod, hogy szándékosan dobtam ki? Telefonáltam a képek rendezése közben. Ne haragudjatok, biztosan elbambultam. Természetesen sosem dobnám ki, hiszen csodálatos kép rólatok – bájolgott, de jól láttam szemében a gyűlöletet irántunk.

-          Látjátok, csak egy félreértés volt – engedett fel apám. – Nem kell mindent ennyire komolyan venni – veregetett hátba, majd visszaült Carmen mellé és magához húzta. Sose éreztem még így, de most szívesen leordítottam volna édesapám fejét, hogy észhez térjen, ahogy ő is tenné velem fordított helyzetben.
Szó nélkül hagytam őket a szobában, majd a nappaliban régi helyére tettem a fényképet. Ezt anya idetette, így itt is fog maradni!

-          Mi történt? – karolt át kedvesem hátulról, amint visszatértem szobámba.

-          Csak az anyád… - dünnyögtem, majd összekulcsoltam ujjainkat. – Ki akarta dobni egy, az öcsémmel közös képet, hogy kitehesse az apámmal közös eljegyzési fotóját… - forgattam szemeimet.

-          Sajnálom – lehelt apró csókot nyakamra.

-          És mi volt az ügynökséggel? – fordultam meg, hogy szemben állhassak vele.

-          Kaptam egy időpontot, egy meghallgatásra – mesélte mosolyogva. Jól látható volt, ez mennyire boldoggá teszi.

-          Szuper – hajoltam közelebb, hogy lágyan megcsókoljam. – És mikor lesz?

-          A következő versenyed alatt – harapott alsó ajkára. – Pontosabban az időmérő alatt. Este elutazhatok és így veled leszek a futamon… - kezdett azonnal megoldást keresni.

-          Hé, Édes! Nyugi! – simogattam arcát. – Elmész, és jól teljesítesz, cserébe pedig én is! És aztán együtt töltünk pár hosszú hetet. Romantikázunk, élvezzük a napsütést… elmegyek hozzád és megcsináljuk a szobafelújítást, amit úgy szeretnél – meséltem neki terveimet. Bár lesz pár elintézni valóm a szünetben, abban biztos vagyok, hogy az időmet vele szeretném tölteni. 

Vigésimo Noveno capítulo

-          Hirtelen riadtam fel, mikor úgy éreztem, innen már nincs lejjebb.

-          Na, végre! – simogatta meg Marc az arcomat. Körbenéztem és még mindig a németországi lakosztályunkban voltunk. Az ágyamról még a lepedőt is lerugdostam, olyan rosszul aludtam. Kivert a víz, és úgy festettem, mint aki egy teljes hete nem aludt.

-          Mi történt? – értetlenkedtem.

-          Apuéknál aludtam a másik szobába, mikor Ale szólt, hogy valami nem stimmel. Sírtál, ordítottál, rugdosódtál… - tájékoztatott. Szóval csak egy álom volt az egész. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd visszadőltem a párnára. – Mit álmodtál? – simogatta meg kedvesen arcomat.

-          Borzalmas volt – suttogtam, miközben néhány könnycsepp újra utat tört magának arcomon. – Nem akarok róla beszélni. Egyelőre semmiképp… - suttogtam. – Csak legyél itt velem! – közelebb húzott magához és szorosan ölelt, míg nem sikerült lenyugodnom.

-          Még korán van. Pihenjünk! – suttogta a fülembe. Hátamat simogatta, és bár nem aludtam vissza, pihentem még egy kicsit karjai között. El sem akartam hinni, hogy ez az egész, életem legborzalmasabb napja, csak egy álom, nem több. Tehát életem két legfontosabb személye, tényleg nem vert át. Marc szeret, nekem pedig nem szabadna kételkednem ebben.

Mikor legközelebb az órára pillantottam, már idejét láttam kikelni az ágyból. Marc visszaaludt, így fel kellett ébresztenem, de szerencsére most mutatott hajlandóságot rá.

-          Jobban vagy? – simogatta meg arcomat.

-          Igen – bólogattam. – Köszönöm, hogy itt vagy velem!

-          Kicsim, ez természetes! – mosolygott. – Nagy szerencsénk volt, hogy itt maradtam. – Ha pontosan tudná, mennyire….

-          Igen – apró csókot leheltem ajkaira, majd a fürdőbe indultam. Rám fért egy frissítő zuhany.
Miután összeszedtem magam a halban találkoztam a többiekkel, ahol megreggeliztünk.
Nem nagyon volt étvágyam, még kísértett a rémálmom, főleg, hogy Alejandra és Marc egymás mellett ültek, ám tudtam, hogy muszáj, így ettem pár falatot. Amint itt végeztünk mentünk is a pályára, hiszen nemsoká harmadik szabadedzés, majd később időmérő is lesz. Nagyon kíváncsi voltam a mai eredményekre. Az idő nem volt túl jó, de még mindig bíztam a legjobbakban.

-          Minden rendben? – ült le mellém barátnőm a boxban.

-          Igen, most már jobban vagyok – bólogattam. – Köszönöm, hogy szóltál neki – biccentettem Marcito felé.

-          Nagyon rossz volt téged úgy látni és hiába ébresztgettelek, nem reagáltál… Gondoltam, ő tudja, mit tehetne, mégiscsak szerelmesek vagytok – vigyorgott.

-          Shhh! Halkabban! – pisszegtem le, mielőtt Juliá meghallja.

-          Jó-jó, de meséld el mit álmodtál! – vettem egy nagy levegőt, majd belevágtam, hogy megosszam vele életem legrosszabb napjának megálmodását.

Délután van. Összekulcsolt ujjakkal meredek a hatalmas képernyőre, mikor párom az utolsó percekben is a pole pozícióért harcol. Az idő nem túl jó, de ő és a csapat is megtesz minden tőlük telhetőt. Jó kis harc volt, melyből nagy örömömre Marc került ki győztesen. Megszerezte a polet Julian Simon és Mika Kallio előtt.
Nagymosollyal az arcomon fogadtam, mikor visszatért a boxba. Megszabadult kesztyűjétől, sisakjától, majd közelebb lépett hozzám és megölelt.

-          Látod? Igazam volt! – suttogtam fülébe.

-          Te kis boszi – kuncogott. Felnevettem, majd hagytam, hogy csapatához menjen, mielőtt az interjúra indulna.

-          Szerinted meglesz holnap? – érdeklődött Álex a hátam mögött állva.

-          Persze – bólogattam. – Lehet, hogy ő nem szereti a pályát, de attól még a pálya szereti őt – mind felnevettünk.