imagination is endless

Sziasztok!

A napokban elkészültem a Facebook-os oldalammal, mely célja, hogy egy helyen követhessétek nyomon az összes blogomat, részleteket olvassatok a következő fejezetekből és értesüljetek a legújabb irományaimról. Tehát itt követhetitek nyomon írói világomat! :) Amennyiben szeretnétek csatlakozni, kattintsatok az alábbi képre és lájkoljátok az Imagination is endless oldalt! :)
Előre is köszönöm!

puszi, manó*

FONTOS!!

Sziasztok. A napokban értesültem a Google Reader megszűnéséről, így gyorsan megalkottam a blogjaimnak is a bloglovin-os részt. Itt tudjátok követni. Fontos, hogy a fanfic írók és követők is regisztráljanak itt.
Follow my blog with Bloglovin
Sokan persze mondhatjátok, hogy kamu az egész.
Remélem, így van. Mindenesetre jobb félni, mint megijedni! :-))

treinta y cinco

Meghoztam az utolsó részt! Köszönöm mindenkinek, aki kitartott mellettem, Deveczkének, aki kommenteket hozott sorra, és mindenkinek, aki végigolvasta a jobb és a rosszabb részeket egyaránt. Nem szeretnék eltűnni, fut még két Valentino Rossis blogom, és egy egészen új történet is, melyeket oldalt találhattok meg. Emellett Marctól se kell örökre elbúcsúznotok. Biztos vagyok benne, hogy később még alkotok majd vele kapcsolatban novellákat. :) Remélem, az utolsó rész elnyeri a tetszéseteket. Ezer köszönet és puszi mindenkinek: manó*

Habár ráállítottuk a nyomozót anyámra, nem vagyok egészen biztos abban, hogy tényleg profi. Hetekig csak olyan dolgokról tájékoztatott, melyek semmilyen jelentőséggel nem bírnak a mi családi háborúnk során. Kezdtem feladni a reményt, hogy győztesen kerüljünk ki belőle, ráadásul Marcnak újra elkezdődött a szezon és én nem lehettem vele. Borzalmas érzés, mikor a televízióban kell nézned, akit szeretsz, mégsem lehetsz vele, és ezúttal -az elmúlt öt évvel ellentétben- önön hibámon kívül. 

Ha Alejandra, és az ő drága barátja nincs, valószínűleg ismét a paplan alá bújva töltöttem volna a napokat.
- Ha ez a hülye nyomozó a héten nem rukkol elő valamivel, most már én fogok kitalálni valamit – morogta barátnőm, egyik közös ebédünk alkalmával.
- Nem rossz ötlet – sóhajtottam.
- Eddig nincs semmid? – kíváncsiskodott Jaime is. Őt csak nemrég avattuk be a teljes történetbe, de nem kellett csalódnunk benne. Amellett, hogy biztosított teljes titoktartásáról, még támogat is bennünket.
- Csak egy kép, amin itt van Madridban és bemegy egy házba, de nem tudta lefényképezni, hogy mi történik odabent – magyaráztam. – És ismerem annyira anyámat, hogy tudjam, ennyit ki tud magyarázni Juliának.
- Elég naiv lehet a nevelőapád, már ne haragudj – csóválta fejét rosszallóan. Általában a nők a naivak, nem pedig fordítva. Juliá pedig tényleg elég elvakultan van odáig anyámért.
- Igen, sajnos – sóhajtottam fel. Nagyon hiányzik Marc. Ezerszer jobban, mint azalatt az öt év alatt, míg nem találkoztunk. Most, hogy már felnőttek vagyunk, hogy tudom, hogy vele akarok, sőt egyszerűen vele kell lennem… nehezen viselem el, hogy nem tarthatok velük, miközben a száguldó kétkerekűikkel meghódítják a világot.

Úgy döntöttünk elmegyünk sétálni kicsit, hátha a friss levegő jobban beindítja az agyműködést, de alighogy kiléptünk az ajtón, visszahőköltem az ismert autó miatt.
Mi a fenét keres itt anyám?
- Mi a baj? – pillantottak rám értetlenül Jaime-ék.
- Szerintem jobb lenne, ha csak ketten mennétek – pillantottam feléjük, miután anyám kiszállt a kocsijából és elindult felém.
- Nem hagyunk magadra! – tiltakozott Alejandra is.
- Srácok, kérlek – biccentettem a kijárat felé. – Ne aggódjatok, majd kitalálok valamit – suttogtam.
- De Can…
- Menjetek már! – szólt rájuk anyám, ki időközben belépett az ajtón.
- Később beszélünk – elköszöntem tőlük egy-egy puszival, majd becsuktam az ajtót. – Minek köszönhetem a látogatásod? – fintorogtam anyámra.
- Csak jöttem megnézni, hogy vagy – olyan negédesen mosolygott, hogy megfordult a fejemben, hogy lekeverjek neki egy pofont. Hogy van képe ideállítani azok után, amit tett?
- Gyanítom úgy, ahogyan szeretted volna. Nem köptünk be téged, miért kellett ennyire szemétnek lenned? – dörrentem rá, miközben lehuppantam a kanapéra. Sikerült ráülnöm a telefonra, melytől egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben. Muszáj kihasználom a lehetőséget, de elég nagy az esély arra, hogy belebukom. Feltűnés nélkül nyúltam a készülékért, majd megnyomtam az egyes gyorshívót. Gyorsan megnyomtam hosszan oldalt a gombot, mely lehalkította a készüléket, és imádkozni kezdtem, hogy bárki is vegye fel, ne szólaljon meg túl hangosan, mert azt így is hallanánk.
- Ugyan lányom, tényleg azt hitted, hogy csinálhatjátok ezt a végtelenségig? – gúnyos vigyort ejtett, majd karba fonta kezeit mellei alatt. – Annyira naiv vagy – csóválta fejét megvetően.
- Nem akartuk a végtelenségig csinálni! Csak együtt akartunk lenni, nem tudom, miért olyan nehéz ezt elfogadnod! Elküldtél ide évekkel ezelőtt, csakhogy élvezhesd az életed Juliával és mi ne kavarjunk bele. Milyen anya vagy te, mondd?! – szememből záporozni kezdtek a könnyek, hiába határoztam el, hogy többé egy cseppet sem ejtek érte. Fájt, hogy a saját anyám az, akinek feltett szándékává vált megkeseríteni az életemet.
- Ti még csak kis hülye kamaszok voltatok akkoriban, én viszont elvált asszony. Több jogom volt a boldogsághoz! – vágta a fejemhez, erősnek hitt érveit. De tudod mit, drága Carmen Sanchez? Ennél jobban már nem tudsz megtörni!
- A boldogsághoz mindenkinek egyformán joga van! Marc és én tényleg szerelmesek voltunk, már jóval azelőtt, hogy ti összejöttetek, és az, hogy ez az évek során sem múlt el, egy jel arra, hogy mi egymáshoz tartozunk! – mordultam fel. Hogy lehet valaki ennyire önző, de komolyan? – És ne kapálózz nekem azzal, hogy elvált asszony voltál! Megcsaltad aput, ahogyan most Juliával is teszed!
- Neked ahhoz semmi közöd, hogy én kivel és mit teszek! És ha jól érzem magam? Nehogy már te akard megmondani, mihez van jogom és mihez nincs! Egy kis cafka vagy és én megmondtam neked öt évvel ezelőtt is. Keress mást! Bárkit, csak ne Marcot, megértetted? – mordult fel.
- De én Őt szeretem! – kiabáltam. Tényleg ilyen nehéz ezt felfogni? Komolyan?
- Majd szeretsz mást! – vetette oda. – De nekem kell Juliá, megértetted? – mordult fel. – Most pedig megyek. Örülök, hogy láttalak – vetette oda gunyorosan, mielőtt a kijárathoz indult. – Jót beszélgettünk – amint elhagyta a házat a telefonért nyúltam, de semmilyen működő vonal nem volt. Talán Marcito nem vette fel? Juliá mellett mondjuk erre is gondolhattam volna… Istenem, most segíts! – sóhajtottam fel.

Miután sikerült kissé lehiggadnom, felhívtam Alejandrát, hogy később majd átmegyek hozzá, de szükségem van most egy kis egyedüllétre. Végig kell gondolnom ezt az egészet.
Ha a magánnyomozó se szerez használható információkat, valószínűleg anyámnak lesz igaza és új férfit kell keresnem magam mellé. A probléma csak az, hogy azt nem élném túl. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy Marcito ne legyen része az életemnek.
A szobámba vándoroltam, ahol elvettem a polcról szerelmem bekeretezett fényképét, és addig öleltem magamhoz, míg végül álomba nem szenderültem pityergésemtől.
Hála a délutáni szundításnak, egész este éberen kapcsolgattam az ostoba műsorok között, majd a világhálót bűvöltem. A fotóssrác, aki a múltkor a fényképeket készítette rólam, elküldte a végeredményt, melyek egészen elnyerték a tetszésemet. Azt ígérte, majd postai úton is elküldi a legjobbakat. Habár örültem neki, mégse tudta elterelni a gondolataimat Marcról. Talán éppen ezért is engedtem a kísértésnek, és továbbítottam neki az emailt. Ha szeretném, hogy ezt valaki lássa, az ő.

Bár választ nem kaptam, kicsit megnyugodtam. Legalább küldtem neki egy kis életjelet magamról. Valahogy egész biztosan meg tudja nézni az emailjeit, hiszen Facebook-on is folyamatosan frissít a rajongóinak, bár meglehet, apai felügyelet mellett.
Hajnali kettőkor, egy forró kakaó után végre ismét elaludtam és csak a mobiltelefonom tudott ismét kirobbantani az ágyból. Nagyokat pislogtam, majd megnyitottam az üzenetet.
Beszélni akarok veled, gyere át! Juliá – a vér meghűlt az ereimben, amint elolvastam. Tuti biztos, hogy leordítja a fejem, amiért nem vagyok hajlandó leszállni a fiáról, azok után sem, hogy ő felszólított rá.
Vonakodva bár, de kipattantam az ágyból és gyorsan rendbe hoztam magam, hogy elindulhassak. Megpróbáltam legyűrni pár falatot a torkomon, de elég nehezen ment. A gyomrom apró görccsé zsugorodott össze az idegességtől és valószínűleg nem is fog változni, míg nem beszéltem jövendőbeli nevelőapámmal.
Amennyire csak tudtam, gyorsan hajtottam, de így is elég sok időbe telt, míg elérkeztem a Marquez házhoz. Átkoztam a tudósokat, amiért még nem alkotottak és terjesztettek el egy teleportot. Most igazán nagy szükségem lett volna rá!
Kipattantam az autóból, majd megnyomtam a csengőt. Pár perc múlva a legifjabb Marquez nyitotta ki előttem.
- Candela? – nézett rám meglepetten.
- Juliá itthon van? – tettem fel neki az engem foglalkoztató kérdést.
- Igen, de… nem hiszem, hogy jó ötlet, hogy itt vagy – suttogta.
- Én hívtam ide – tájékoztatta édesapja. Álex beengedett a lakásba én pedig félve álltam meg Juliá előtt. – Ne légy ennyire megrémülve, kérlek – lágyult el pillantása. – Nem foglak bántani.
- Miért hívtál ide? – tértem a lényegre. Álex lassan kezdett hátrálni, minden bizonnyal testvéréhez tart, hogy elújságolja ittlétem.
- Hallottam a tegnapi beszélgetésedet Carmennel – ismerte be. – Gondolom Marcnak címezted, de a telefonja jelenleg nálam van – Hazudnék, ha azt mondanám, sajnálom, hogy hallotta. Most legalább rájön, ki is az igazi Carmen Sanchez.
- Értem – nyugtáztam.
- Nem töltötte nálad anyád a hétvégét, ugye? – tiltakozóan megráztam a fejem. Az kéne még nekem… Te jó ég! Nagyot sóhajtott, majd intett az szék irányába. – Kérlek, ülj le! Szólok ennek a szerelmi bánatos gyereknek – indult a lépcső irányába, ám addigra szerelmem megtudta testvérétől a lényeget és elindult lefelé.
- Can – egyenesen hozzám sietett, majd hosszan megölelt. Jó érzés volt újra a karjaiba bújni. Azt kívántam bár sose kellene elengednem őt, ám apja őt is megkérte, hogy üljön le.
- Szeretném, ha elmesélnétek ezt az egészet. Az öt évvel ezelőtti kezdetétől mostanáig. És Carmenről se hagyjatok ki semmit! – kért minket nyomatékosan.
Marcra pillantottam, aki ugyanúgy vélekedett, mint én, talán Juliának nem fog jól esni, amit hallani fog, de muszáj tudnia. Megszorítottam kezét, majd mesélni kezdtünk mindarról, amit a kapcsolatunk miatt az elmúlt évek során át kellett élnünk.

Meglepődtem, mikor a kis történetünk végén Juliá arra kért minket menjünk fel Marc szobájába és maradjunk is ott, míg ő nem szól. Nem bántam, hiszen így szerelmemmel lehettem, de láttam a legidősebb Marquez arcán, hogy most tényleg megtört, és itt balhé várható.
- Megkaptad az emailem? – leheltem hosszú csókolózás után. Marc azt látta helyesnek, ha most bepótoljuk az elmúlt napokat, mindössze húsz perc alatt, de persze ez nem volt kivitelezhető.
- Igen – simogatta hátamat. – Gyönyörű vagy azokon a képeken!
- Azért ez túlzás, de szerintem is elég jók lettek – rántottam meg a vállam. Álex belépett az ajtón, így beszűrődött lentről a veszekedés hangja.
- Gyerekek, ez nem tűnik túl jónak – állapította meg.
- Nem tudom mit vártál – sóhajtott fel Marc.
- Én lemegyek – álltam fel mellőle. – Nem bírom ezt – ráztam meg a fejem, majd elindultam lefelé, nyomomban a két fiúval.
- Nem mondod komolyan, hogy nekik hiszel helyettem! – legyintett felém anyám.
- De, nekik – Juliá lehúzta ujjáról a jegygyűrűt, és átnyújtotta. – Tűnj el a házamból! Most! – Hitetlenkedve kapta fel imént behozott bőröndjét a földről, majd a kijárat felé indult. Biztos voltam benne, hogy alig pár nap múlva, már minden holmija dobozokba lesz csomagolva, elvitelre készen.
- Sajnálom – suttogtam. Közelebb léptem Juliához és megöleltem.
- Én sajnálom, amiért nem hittem nektek és hagytam, hogy éveken át manipuláljon – vallotta be elkeseredve. – nincs problémám a kapcsolatotokkal. Nagyon örülök, hogy boldogok vagytok! – bizonygatta. Kicsit talán nehéz volt elhinnem, az eddigiek után, de értékeltem a gesztust. – És, hogy lássátok, tényleg így gondolom… – vett egy nagy levegőt, majd kifújta és ismét megszólalt. – Ha szeretnétek, vessetek véget a távolságnak és költözz ide – mosolygott rám halványan. – Tudom, hogy nehéz apa nélkül, egy olyan anyával, mint Carmen, de attól, hogy a kapcsolatunknak vége, még mindig lányomként tekintek rád. – simogatta meg vállamat. – Vagy, mint jövendőbeli menyemre – helyesbített. Felnevettünk, majd mind megöleltük egymást. Nehéz lesz három férfival, de mindenképpen fontolóra veszem az ajánlatot. Így igazán kiélvezhetnék minden percet a fiúval, akit szeretek.

„Marc Marquez megmutatta barátnőjét!

Az ifjú motorversenyző a hétvégi futamon, ünnepelhette második világbajnoki címét, méghozzá nem is akárkivel! Miután édesapja, Juliá Márquez felbontotta eljegyzését volt kedvesével, Marc úgy döntött, szembesíti majdnem mostohatestvérét gyengéd érzelmeivel. Az ifjú hölgy, ki jelenleg modellkedéssel keresi a pénzét, a világbajnoki trófea megszerzése után mutatta meg magát először a kameráknak, mint az ifjú bajnok kedvese.
Hogy meddig tart majd kapcsolatuk, tekintve szüleik múltját, és hogyan boldogul majd az ifjú hölgy egy, a jövő szezontól királykategóriában versenyző ifjonccal, az egyelőre a jövő zenéje. Mindenesetre sok boldogságot kívánunk nekik!”

treinta y cuatro

Mondanom se kell, egészen másnap délig kattogott az agyam, vajon mit akarhat Lara ezzel az üzenettel. Végül aztán rendbe szedtem magam és elindultam az SMS-ben leírt úti célhoz. Idegesen doboltam a kormányon és ezen az sem segített, hogy nagy a forgalom a Telecino környékén. Szapora pulzusszámmal ugrottam ki a kocsiból, miután sikerült parkolóhelyet találnom, és elindultam az említett étterem felé. Alig léptem be az ajtón, mikor megpillantottam a riporterlányt az egyik asztalnál.

-          Szia – léptem hozzá, majd kihúztam a széket és leültem vele szembe.

-          Szia – rám mosolygott, majd lenyelte az utolsó falatot ebédjéből. – Örülök, hogy eljöttél! Éhes vagy?

-          Nem – tiltakozóan megráztam a fejem. Nem hiszem, hogy egy falat is lemenne a torkomon.

-          Rendben, akkor akár mehetünk is – értetlenül meredtem rá, de megvártam, hogy fizessen, majd követtem őt.

-          Lara, mi folyik itt? – lépkedtem mellette.

-          Azért hívtalak ide, mert tudni akartam tényleg szereted-e, és mert azt hittem, tovább elnyúlik az ebédem – mesélte.

-          Persze, hogy szeretem – bántott, hogy egyáltalán megfordult a fejében ennek az ellentétje.

-          Akkor örülni fogsz annak, amit kitaláltam – egy elbűvölő mosoly kíséretében terelt a Telecino tévécsatorna épületébe, majd keresztülhaladva egy hosszú folyosón és három irodán, megállt egy nagy, fehér ajtó előtt. Intett, hogy nyissam ki, de egy percre elgondolkodtam. Mi lesz, ha kinyitom? Készítenek egy részt valami átverős műsorhoz? Vagy lencsevégre kapják Marc Marquez eltitkolt barátnőjét? – Menj már, gyerünk! – noszogatott. Lenyomtam a kilincset, majd beléptem az üres helységbe. Fehérre meszelt falak, néhány szék és egy nagy asztal két pohárral, és egy üveg vízzel.

-          Lara, én nem értem… - pillantottam rá.

-          Csak menj be, és bújj el! – szólt rám, majd behúzta az ajtót. Nem sok lehetőségem volt elbújni. Vagy beállok az ajtó mögé, vagy a függöny mögé. De talán még az asztal alá is beférek. Mivel az asztalterítő nem volt túl hosszú, inkább az ajtó mögé bújást választottam. Volt annyi helyem, hogy ne vágjanak gyomorszájon, rögtön az ajtó kinyitásával.
Miközben nagy levegőt vettem, ismerős hangokat hallottam az ajtó irányából.

Jesszusom! Ez Juliá! – sikoltotta a belső énem, amint felismertem. De mit keres ő itt vajon? És ami a legfőbb, engem miért hívott ide Lara??

-          Bevallom neked Lara, nem szívesen hagynám egyedül most Marcot – az ajtó egy öt centi távolságra kinyílt. Majd’ megállt a szívem a rémülettől. Ha bejön ide és meglát, nekem végem….

-          Én elhiszem, és megértem, de elég régóta ismerjük egymást. Rám bízhatod – győzködte a lány. Most jutott el igazán a tudatomig… MARC ITT VAN!

-          Csak engedd, hogy benézzek – kérte a férfi.

-          Csak nyugodtan – vettem egy nagy levegőt, majd behúztam a hasam. Megpróbáltam minél apróbb levegővételeket intézni.
Juliá kitárta az ajtót és benézett, de miután nem látott senkit, távozott.

-          Rendben. Egy fél óra elég lesz? – Tényleg szorosra vette Marc pórázát, hiszen jól hallatszott, ezt a fél órát is sokallja.

-          Szerintem igen – egyezett bele a lány.

-          Oké, addig iszok valamint – indult el. Lara belépett a szobába, és nem volt egyedül. Alig pár pillanat múlva szerelmem sziluettjét láttam meg kirajzolódni mellette.

-          Szóval, miről is kell ilyen sürgősen interjút adnom? – lépdelt Marc az asztalhoz.

-          A szezon második feléről, természetesen. Mindjárt kezdődik! – mosolygott rá Lara, majd miután becsukta az ajtót, felém mutatott.

-          Can – suttogta. Közelebb léptem hozzá és hosszan megöleltem.  – Annyira hiányoztál – simogatta arcomat, mielőtt megcsókolt.

-          Te is nekem! – töröltem le kibuggyanó könnycseppjeimet. Ölébe húzott, így ültünk le Larával szembe, aki mindeközben egy álinterjút intézett.

-          Fogalmam sincs, hogy köszönhetném meg – csóválta fejét Marc, miközben még szorosabbra fonta karjait testem körül.

-          Tegyetek valamit Carmen ellen – felelte Lara. – Nem hagyhatjátok, hogy nyerjen.

-          Mit tehetnénk? – kérdeztem értetlenül. Végtére is nincs kézzel fogható bizonyítékunk a hűtlenségére, Juliá pedig a jelen helyzetben nem hinne pusztán a szavunknak.

-          Rá állíthatnánk egy magánnyomozót – elmélkedett kedvesem.

-          Ilyen nem csak a filmekben van? – egyöntetűen csóválták fejüket. – Akkor meg mire várunk? Ismertek ilyen embert?

-          Nem, de talán tudunk egyet keríteni – merengett Lara. – Én elintézhetem, de kell egy kép az édesanyádról – Előkerestem a pénztárcám és kivettem belőle egy képet, amit fogalmam sincs minek is tettem oda. Amit anyám iránt érzek, az már nem éppen szeretet.

-          Itt van – nyújtottam át. – Megadnád neki az én számomat? Ha talál valamit, azonnal tudni akarok róla – bólintott, majd a táskájába tette a képet. Az órára pillantottam, már csak alig öt percünk volt, és a tervünk sikerében se igazán bíztam. Anyám okosabb ennél. Biztos vagyok benne, hogy tudja, bosszút esküdtünk, így sokkal jobban figyel arra, mit és hol csinál.
Két percig még élveztem párom közelségét, majd ismét elbújtam, míg Lara visszakísérte Marcot az édesapjához. Ez most már tényleg háború és addig küzdök, míg meg nem nyerem. Szeretjük egymást, és ez mindennél fontosabb. 

treinta y tres

Itt vagyok, megérkeztem! Nem fogok mentegetőzni, sem magyarázkodni. Egyszerűen most jutottam el idáig, remélem ettől függetlenül tetszeni fog a rész! És csak emlékeztetőül: 2+1 rész van hátra a történetből! 

-          Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik – csóválta fejét.

-          Apa… - Marc felugrott az ágyról. Magyarázkodásba kezdett, de édesapja nem adott rá esélyt.

-          Nem érdekel – fojtotta belé a szót azonnal. – Azonnal öltözz fel és menj a kocsihoz!

-          Nem apa – tiltakozóan megrázta a fejét. Testem köré csavartam a takarót, majd felálltam kedvesem mellé. – Nem hagyom itt Cant!

-          Marc, nem fogom kétszer elmondani! Tűnés a kocsihoz, ha még akarsz életed során motorra ülni! – Soha életemben nem láttam még Juliát ennyire kiborulva. Azt se hittem, hogy egyáltalán képes rá.

-          Juliá, kérlek hallgass meg minket – léptem előrébb.

-          Öltözz fel és fogd be a szád! – kiáltott rám.

-          Nem beszélhetsz így vele! – Marc is kezdett dühbe gurulni. Nyakán kidagadtak az erek, miközben kiabált. – Semmit nem ártott neked!

-          Nem kérdeztelek, ugye? Irány a kocsihoz! – nem bírtam tovább, engedtem, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Kétségbeesetten néztem végig, ahogy a szerelmem felveszi ruháit, bepakol a sporttáskájába, majd elindul lefelé a lépcsőn.

-          Kérlek ne… !- szaladtam utánuk. Marc közelebb akart lépni, de édesapja megakadályozta.

-          Kocsi! – adta ki parancsba neki. Marc az ajtóhoz lépett, ahol testvére várta. Gyilkos pillantást küldtem a legifjabb Marqueznek, amiért idevezette édesapját.

-          Ne tedd ezt! – fordultam ismét Juliá felé.

-          Candela, az apja vagyok! Ez a legjobb neki, idővel majd mindketten rájöttök. Addig pedig, kérlek, tartsd távol magad a házamtól és a családomtól! – megsemmisülve rogytam össze, miután becsapódott utánuk az ajtó. Elveszítettem!

Napokat töltöttem a négy fal között. Mintha ezáltal vezekelhetnék Istennek, aki megszán és visszaküldi hozzám a fiút, akit szeretek. De persze, semmi nem történt. Marc egyetlen életjelet se adott magáról. Kezdtem beleőrülni a tudatba, hogy tényleg elveszítettem. Nem tettem semmit, mégis megfosztottak a lehetőségtől, hogy szeressem őt, és ő viszont szerethessen. Aki ezek után még azt meri mondani, hogy az élet igazságos, azon esküszöm, saját magam hajtok át egy kamionnal!

-          Le kellene zuhanyoznod – tanácsolta Ale.

-          Nem, nem akarok – suttogtam.

-          Can, nem lesz jobb attól, hogy itt ülsz kinyúlt bemelegítőben, ápolatlanul, étlen-szomjan! Marc nem akarná, hogy et tedd… - az utolsó mondatot alig hallhatóan mondta, mégis szíven ütött.

-          Ő nincs itt – letöröltem könnyeimet. – És többé nem is lehet. Nem választhatom el a motorozástól!

-          Annyira hülyeség! Nincs joguk választásra kényszeríteni titeket, nem vagytok igazi testvérek!

-          Gondolj bele, mennyire elítélnék, hogy kikezdett a mostohahúgával… - suttogtam.

-          Miért ítélnék el? Mert mer szerelmes lenni? És, ha éppen te vagy az? Nem megerőszakolt, hanem szeret, már hosszú évek óta! – Alejandrának igaza volt ugyan, de ezt az emberek úgy se értenék meg…

-          Hiányzik… - suttogtam.

-          Minden rendben lesz! Valamit kitalálunk, ígérem! – megsimogatta a hátamat. – De kérlek, ne hagyd el magad! – felsóhajtottam, majd a fürdőszobába vettem az irányt. Kelletlenül végeztem a mindennapos tisztálkodási teendőimet, mikor meghallottam a telefonom csipogását. Rövid volt, szívem mégis kétszer gyorsabban kezdett verni.

-          Nem te csipogtál, ugye? – szaladtam le egy szál törölközővel testem körül.

Nem – rázta fejét. – A tied volt – kezembe vettem az apró készüléket és a kijelzőre pillantottam.
„Holnap 14:30, étterem a Telecino TVcsatorna stúdiója mellett. Légy ott, ha szereted! Lara”
Hosszú percekig döbbentem meredtem a kijelzőre. Nem értettem, hogy ez most mi, de éreztem, hogy Lara segíteni próbál, szóval úgy döntöttem, mindenképp elmegyek. 

Treinta y dos

-          Marc? – mordult fel. – Sejthettem volna, hogy csak színleltetek – hangjából érződött a maró gúny.

-          Sejthettem volna, hogy Juliát is megcsalod, ahogy apával tetted – nem volt szó arra, milyen mérges és csalódott voltam. Nem tudtam felfogni, hogy lehet ez a nő az én édesanyám.

-          Semmit sem tudsz – vetette oda.

-          Azt jól tudjuk, hogy nem a testvéreddel vagy itt, és azt is, hogy az eljegyzésednek ezennel lőttek, szóval nyugodtan érezd jól magad… - vetette oda Marc és továbbindult, ám anyám megállította.

-          Óhh, Kedveseim. Hallgatni fogtok erről a kis találkozásról, mert, ha nem így tesztek, elintézem, hogy nem csak a kapcsolatotok, de Marc karrierje is a kukában végezze.

-          És ezt mégis hogyan akarod elérni?

-          Nem hiszem, hogy jót tenne neked egy kis botrány… - kacsintott rá. – Szóval menjetek, érezzétek jól magatokat és majd találkozunk, ha hazaérkezel a barátaiddal töltött pihenésből – nem tudtunk, mit tenni, muszáj volt belátnunk, hogy nagyobb a hatalma. Ha van valami, ami fontosabb nekem a szerelmünknél, az Marc boldogsága, márpedig ő csak akkor lehet boldog, ha nyugodtan versenyezhet tovább.

-          Rendben. Ha hallgatsz, mi is – bólintott, majd visszafordult a férfi felé, akit nem nagyon érdekeltek az előbb történtek. Miközben elhaladtam mellette, arra is rájöttem, miért. A jegygyűrű ott csillogott az ujján.

A mozi helyett, inkább vettünk egy-egy shaket a McDonald’s-ban, majd hazaindultunk hozzám. Nem nagyon szólaltunk meg, még fel kellett dolgoznunk az imént történteket.

-          Annyira… annyira… áhhh – mormogtam. Csalódott voltam, hogy ilyen tehetetlen helyzetbe kerültünk.

-          Valahogy akkor is rá fogom ébreszteni apámat – fel s alá sétálgatott a szobámban. Hasonló idegállapotban voltunk.

-          És én itt leszek, hogy segítsek neked – simogattam meg karját.

-          Mi lenne velem nélküled – sóhajtott fel, miközben maga mellé húzott.

-          Ezt én se tudom – szorosan hozzábújtam, hátha elveszhetek ölelésében. – Gyere, csináljunk valami finomat! – a konyhába húztam, ahol nekiálltunk sütni egy kis gofrit.

-          Figyelj, ha a modell szakma nem jön össze, menj cukrásznak. Én biztos mindig nálad vásárolnék – nyalta le ujjáról a rajta maradt tejszínhabot.

-          Csődbe mennék, ha mindig arra várnék, hogy ehess egy kis szénhidrátos süteményt – emlékeztettem. Az igazat megvallva, az is meglep, hogy most hajlandó volt ilyen sokat enni velem.

-          Ha kell eszek mindennap, csak segíts ledolgozni – kacsintott rám.

-          Én aztán nem futok veled. Ott hagynál a lassúságom miatt – csóváltam a fejem.

-          Hmm. Nem is ilyen módszerre gondoltam – ölébe húzott és lágyan megcsókolt.

Másnap reggel apró simogatásokra ébredtem. Az egyik legjobb dolog az életben, az ilyen ébredés.

-          Jó reggelt! – leheltem.

-          Neked is jó reggelt! – simogatta arcomat. Még mindig félmeztelen volt, ahogy az én testem is csak egy apró bugyi és a takaró fedte. Hosszú éjszakánk volt, és nem tartottuk fontosnak visszaöltözni elalvás előtt.

-          Mi a mai program? – ásítottam, majd felemeltem fejem egy apró csókért.

-          Hmm… - fölém emelkedett és megsimogatta az arcom. – Mondjuk kezdésképp egy reggeli a teraszon?

-          És te csinálod? Szuper ajánlat – mosolyogtam.

-          Nos, én rád gondoltam, de oké – nevetett fel. Ebben a pillanatban hallottam a lakásajtó hangját, amit talán este felejtettünk nyitva. Pár másodpercen belül pedig Juliá meredt, dühös pillantásával kellett szembenéznünk, amint berontott a szobámba. 

Díj!

Köszönöm a díjat, Nikinek! <3 :)


Szabályok:
1. Ha megkaptad a DÍJAT, készíts róla egy bejegyzést és tedd ki a fent látható KÉPET!
2. ŐSZINTÉN kell válaszolnod a kérdésekre!
3. Összesen 5 SZEMÉLYNEK kell tovább adnod.
4. Ezt egytől-egyig ÁT KELL MÁSOLNOD a lapodra, kivéve a válaszokat!
5. A díjat VISSZAFELÉ NEM LEHET adni! (Annak nem adhatod akitől kaptad, viszont többször is kaphatsz ilyen díjat!)

Kérdések:
1. Mi a keresztneved, hogyan becéznek?
A keresztnevem Kriszti és az emberek többsége így is becéz. Az interneten használom a manó*-t és néhány barátnőm így is hív, de nem sokan. 
2. Melyik dalon tudsz igazán sírni?
Demjén Ferenc- Honfoglalás. Azokra az emberekre emlékeztet, akik ma már nem lehetnek velem...
3. Félsz a sötétben?
Nem igazán.
4. Szerelmes vagy valakibe?
Nem.
5. Mi volt az eddigi legcikibb dolog, ami életedben történt veled?
Fogalmam sincs. Van egy pár. 
6. Gondolatban öltél már meg valakit?
Hohóó. De még mennyire! 
7. Szerinted péntek 13.-a szerencsét, vagy szerencsétlenséget jelent?
Kinek, hogy. :)
8. Van olyan dolog, amit még a szüleidnek sem árultál el?
Természetesen. 
9. Hallgatsz olyan zenét, amit mások előtt cikinek érzel?
Nem érdekel, ki mit szól hozzájuk. Szeretem, szóval hallgatom és hallgatni is fogom! ;)
10. Kiskorodban sírtál, ha szurit kaptál?
Nagyon kicsiként biztos, iskolás korom óta nem. 
11. Mit tennél, ha hirtelen híres lennél?
Megváltoztatnám a saját, és családom életét.
12. Szoktál álmodozni?
Természetesen! Ki nem?
13. Járnál Chace Crawforddal?
Nem.
14. Hány gyereket szeretnél? Fiú/lány, neveik?
Kettőt-hármat. Ha fiú akkor: Márk vagy Máté vagy Olivér. Lánynévhez nincs ötletem. 
15. Adni vagy kapni jobb?
Adni.
16. Titkom:
Szerintem ez nem véletlenül titok. ;)
17. Bakancslista:
Követni az álmokat és soha, de soha fel nem adni!

Akiknek a díjat tovább adom:

Kira

Lívia

Devecke
krimi88
Dora