veintidós capítulo

-          Anyám, miután rájött, hogy a szobámban jelenleg egy lélek sincs, azonnal Marchoz indult.

-          Mit csináljunk? – néztem rá kétségbeesetten. Idegesen harapott ajkába, miközben próbált kitalálni valamit. Láttam, ahogy lenyomódik a kilincs, így gyorsan beugrottam az ágy alá, magammal rántva papucsomat is. Marc magára rántotta a takarót, és bekapcsolta a tévét. Anyám benyitott, majd körbenézett, de nagy bánatára, itt sem talált. Éppen kifele indult, mikor Marc levette pillantását a képernyőről.

-          Baj van? - kérdezte nevelőanyjától.

-          Nem, én csak… Nem láttad Candelat?

-          De, elment… sétálni… - talált ki valami elfogadható hazugságot. – Azt mondta át szeretne gondolni pár dolgot. Úgy egy fél órája ment el körülbelül, szerintem hamarosan visszajön – magyarázkodott. Imádom ezt a srácot!

-          Értem. Köszönöm – felelte anyám, majd hátrálni kezdett.

-          Nincs mit – motyogta Marc, majd újra a tévéhez fordult. Nem hallottam ajtócsukódást, így előbújni sem mertem. Csak feküdtem ott, kényelmetlenül, mígnem Marc lógatta le fejét az ágyról, egy hatalmas vigyorral arcán. – Na, jó vagyok, vagy jó vagyok?

-          El ne szállj – motyogtam. Besüllyedt alatta az ágy, így a hátamban éreztem már a léceket.

-          Csak nem kényelmetlen? – kuncogott szorult helyzetemen.

-          De – morogtam. – Ülj vissza a helyedre, kérlek! – persze ő még megtréfált előtte. Elkezdett mozgolódni, majdhogynem ugrálni az ágyon. Valószínűnek tartom, hogy a tüdőm térfogata kisebb lett a normálisnál és a lécek nyoma beépült a bőrömbe. – Meg fogsz ölni – nyögtem, mire nevetve lemászott és kisegített. – Fáj – kaptam panaszkodva a hátamhoz.

-          Később megmasszírozom – húzott magához. – Menj, öltözz fel! Lent tisztává teszem a terepet, hogy kiosonhass majd a hátsó ajtón… - értettem, mire céloz. Nyomtam egy apró csókot az ajkaira, majd feltűnés nélkül surrantam át szobámba. Szép kis akció volt, ahogy varázsoltam magamból valamit, röpke öt perc alatt, majd leosontam a lépcsőn, és míg Marc elterelte szüleink figyelmét, kimentem a hátsó ajtón. Megkerültem a házat és elrohantam a közeli pékségbe. Ha már Marcito sétát hazudott, szerzek bizonyítékot, hogy házon kívül jártam.
Tíz perccel később egy nagy zacskó péksüteménnyel tértem vissza.

-          Jó reggelt! – mosolyogtam.

-          Neked is! – bólintottak. Már Álex is fent volt.

-          Merre jártál? – esett nekem anyám.

-          Carmen… - kérte Juliá finoman, hogy ne támadjon le.

-          Kiszellőztettem a fejem – rántottam meg a vállam. – Marc nem szólt? Pedig direkt megkértem..

-          De, mondtam – mosolygott.

-          Akkor jó – biccentettem felé. – Hoztam egy kis péksüteményt. Van benne kalóriaszegény is – pillantottam a srácok felé.

-          Szuper, köszi – Álex felállt egy tányérért, majd kipakoltuk rá, amiket vásároltam. Lehuppantam a fiúk közé és én is elvettem egyet magamnak. Marc az asztal alatt feltűnés nélkül combomra simította kezét. Egy mosollyal jutalmaztam.
Reggeli közben aztán megbeszéltük, hogy Álex is velünk tart, mivel már jobban érzi magát. Remélem, tényleg így van, és nem csak azért mondja, hogy végre kimozduljon itthonról. Nem szeretném, ha nélküle utaznánk a következő helyszínre.
Miután lenyeltük az utolsó falatokat is, az emeletre siettünk. Marc kölcsönadta nekem egyik motoros ruháját, amit crossozáshoz használ. Viccesen festettem benne, de fő a biztonság.

A pályán persze Marcot már mindenki ismeri. Mégis inkább az keltette fel a figyelmem, hogy rengeteg más nemzetiségű ember jár ide gyakorolni. Ennyire ismert és jó lenne ez a pálya?
Én majd osztozom Marccal a motoron, Álexé túl magas nekem. Előbb persze tartott nekem egy jó kis bemutatót, hogyan is csinálják ezt a profik. Mosolyogva állapítottam meg, milyen nyugodtsággal és tökéletességgel száguld át a pályán egy fiatal bajnok. Egyszer azért megnézném, ahogy cross versenyt tart Valentino Rossival.

-          Na? – fékezett le végül előttem.

-          Aranyos kis bemutató volt – mosolyogtam.

-          Köszönöm – kuncogott. – Na, gyere! – felültem a motorra, ő pedig megállt mellettem, így segített, magyarázott. Nem volt sokkal nehezebb, mint a motort. Legalábbis ezt hittem, míg el nem indultam a pályán. Sokkal nagyobb az esések lehetőség. Sikerült is beszereznem párat, de ahhoz képest, hogy kezdő vagyok, még egész jól megúsztam a nap végére. – Teljesen sportossá teszel – kuncogtam.

-          És ez baj?

-          Nem, nem ezt mondtam – ráztam a fejem. – Örülök, hogy van, aki rá tud venni, otthon csak néha jártam el futni…

-          Nem látszik – méregetett hátulról. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Úgy értem, nem látszik, hogy nem sportoltál… - vigyorgott.

-          Olyan vagy… - forgattam szemeimet.

-          Milyen? – karolt át hátulról.

-          Kísértésbe viszel… - suttogtam.

-          Az csak jó… - csókolt meg. Álexre néztem, aki mosolyogva forgatta mellettünk szemeit. Mintha csak kisgyerek lenne, aki elpirul a csókjelenetektől.

veintiún capítulo

-          Szokásos köreit még lefutotta mindenhol, mindenkinél, majd a motoGP-sek futamát követően öltözőjében találkoztunk megint.

-          Szia – simogatta arcomat.

-          Az én kis győztesem – öleltem meg boldogan. – Látod, én megmondtam, hogy nyersz?!

-          Igen – bólintott, majd lágyan csókolgatni kezdett. – Örülök, hogy itt voltál velem!

-          Én is! – tényleg boldog voltam. Ez valami egészen elképesztő érzés. A pálya mellől szorítani az embernek, akit szeretsz. Ő pedig nyer! Egyszerűen leírhatatlan. Bárki, aki azzal érvel, tévéből több mindent látni, az csak fél bevallani, hogy mennyivel jobb is lehetne. – Mit csináljunk? Tudod, tied a délutánom – igazgattam kósza hajtincsét.

-          Nos… öhm… csak két óránk van – motyogta. – Utána indul a gépünk. Apa szeretne már hazamenni, hogy megnézze öcsit – magyarázta.

-          Az is valami – hajoltam közelebb, hogy lágyan megcsókoljam. Ezt aztán sikerült elnyújtanunk annyira, hogy a majd két órát lekurtítsuk másfélre. Végül segítettem neki összepakolni, majd a laptopjával az ölében leültünk kicsit netezni, beszélgetni. Aranyos volt, hogy most kezdte el felfedezni és használatba venni az ’XD’ karakterű smileyt.

-          De oda minek írsz? – mutattam az egyik kiírásához.

-          Mert miért ne? – vigyorgott. – Én nevetve írom!

-          De te miattam nevetsz! – kuncogtam.

-          Nem baj – vont vállat. Elküldte az üzenetet, majd testvérének is írt, aki az ágyában fekve bújta a világhálót. Közöltük vele, hogy hamarosan érkezünk, ő pedig örömmel fogadta. Ale, haza fog még menni, én azonban Marcéknál maradok, az ő külön kérésére.

A repülőtéren váltam el Alejandrától, egy nagy öleléssel. Marc is megpuszilta, megölelte, mire Juliá sejtelmesen mosolygott. Még ha tudná, hogy mennyire rossz helyen kapizsgál..
Mivel barátnőm a következő futamra is velünk tart majd, így ahogy velem Hollandiába, egy nappal később utazik majd utánunk.
Amint beértünk Márquezék lakásába, Álex bukkant fel előttünk. Már egész jó egészségnek örvendett. Üdvözöltük egymást, majd a szobába indultunk. Gyorsan kipakoltam a szennyes ruhákat, ahogy Marc is az ő táskájából. Míg anya elindította a mosógépet mi letelepedtünk a nappaliban a videójátékok és egy nagy adag gyümölcssaláta mellett. Elmeséltük Álexnek az élményeket, tapasztalatokat, Marccal megvitattak pár információt a motort illetően is. Kellemesen telt el a napunk hátralévő része.
Este nehezen aludtam el, túl sok minden zsongott a fejemben. Végül éjfél körül meguntam a dolgot. Belebújtam papucsomba és halkan átosontam Marchoz. Már javában szundított, ám örökös szerencsétlenkedésemet folytatva, belerúgtam az ágyába, így szisszenésemre felriadt.

-          Jól vagy? – kérdezte aggódva.

-          Igen, csak fáj egy kicsit – szívtam fogaimat.

-          Gyere ide! – kinyújtotta kezét, majd lehúzott magához. Lefeküdtem mellé, majd hozzábújtam. Odahajolt lábamhoz és egy apró puszit nyomott rá. – Jobb?

-          Sokkal – mosolyogtam, majd apró csókot leheltem ajkaira. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek! Csak át akartam jönni, hogy veled legyek. Nem tudtam elaludni…

-          Semmi baj – simogatta arcomat. – Aludj velem! – nagyon fáradt volt, ami érthető egy ilyen nehéz és eseménydús nap után.

-          És reggel?

-          Megoldjuk – lehelt apró puszit vállamra, majd lassan újra álomba szenderült. Karjai között végre engem is elnyomott az álom.
Reggel aztán nagyon hamar ébresztett. Lágyan simogatta arcomat, majd apró csókot lehelt a számra.

-          Nem akarok felkelni – dünnyögtem.

-          Vissza kell menned a szobádba! – emlékeztetett. - Pihengess egy kicsit, aztán majd reggeli után elmehetnénk valamerre – gondolkodott.

-          Elviszel crossozni? – vigyorogtam rá.

-          Nem is tudsz crossozni – húzta fel szemöldökét.

-          De motorozni már megtanítottál – kacsintottam rá.

-          Igaz – bólintott. – Akkor ma cross, holnap meg jetski – simított ki egy tincset a hajamból. – Most menj, mielőtt baj lesz! – amint kimondta ajtónyitódást hallottunk.

-          Mindjárt megyek, csinálok reggelit, csak benézek Canhez… - motyogta anyám Juliának. Marccal elkerekedett szemekkel pillantottunk egymásra. Na, ebből, hogy mászunk ki? 

vigésimo capítulo

-          Majd egy óra telt el, mire kopogtak az ajtón. Marc mosolygott rám, pulóverbe és farmerbe burkolózva, szemét napszemüveg takarta. Én is felhúztam a csuklyámat, a rejtőzködés érdekében. Szerencsére kint nem volt olyan jó idő, hogy feltűnést keltsünk. Dani Marcnak, Ale nekem falazott, így végre tölthettünk kettesben egy kis időt. Gyalog indultunk útnak, sétálgattunk a környéken.

-          Ugye már nem neheztelsz az ötletem miatt? – leültünk a sétálóutca egyik padjára és összebújtunk.

-          Nem örülök neki, de nincs más választásunk – nyugtáztam. – És bízom benned! – közelebb hajolt, hogy apró csókot leheljen ajkaimra. – Hogy érzed? Milyen lesz a holnapi nap?

-          Bízom a legjobbakban! – mosolygott. – De a te megérzéseid szoktak beválni! Mit érzel?

-          Hogy nyerni fogsz, mert te vagy a legjobb! – felnevetett.

-          Korán sem – tiltakozott.

-          Nekem igen! – ellenkeztem. Nyelvet öltöttem rá, mire felhúzta szemöldökét. Annak idején ezt sokszor eljátszottuk, a vége általában az lett, hogy menekülnöm kellett a csikizés elől.

-          Fuss! – vigyorgott. Neki is eszébe jutottak a régi idők. Felálltam, de incselkedés képen még lejtettem előtte egy kis táncot, mire értem nyúlt és én rohanni kezdtem. Sokkal gyorsabb volt nálam, így karjai hamar derekam köré fonódtak. – Incselkedünk, incselkedünk?

-          Én? Miket képzelsz te rólam? – színpadiasan megsértődtem.

-          Nagyon szeretlek – csókolt nyakamba.

-          Én is téged – megpusziltam, majd összekulcsoltam ujjainkat és folytattuk a sétálást. Végigjártuk az ismertebb és fontosabb utcákat, majd győzködött, hogy üljünk be az egyik cukrászdába, ám nem akartam kínozni. Ha ő nem ehet, akkor én se. Ehelyett inkább vettem egy ásványvizet, azt kortyolgattuk el. Minden olyan idilli volt. Csak mi ketten, senki más. Mint egy álom. El se tudom képzelni mi lesz, ha a szüleink összeházasodnak. – Lassan mennünk kellene – emlékeztettem.

-          De olyan jó itt – szontyolodott el.

-          Tudom – simogattam hátát. – De holnap is az lesz! ÉS megígérem, hogy a futam után egész délután csak a tied leszek! Azt csinálunk, amit csak szeretnél!

-          Amit szeretnék? – pimasz mosolyából azonnal leszűrtem, mire gondol. Bólintottam. – Hát jó – vigyorgott. Kézen fogva sétáltunk a szállodáig, majd még a bejárat előtt elbúcsúztunk egy hosszú csókkal.
Boldogan indultam fel a szobámba és vártam a másnapi futamot.

Reggel ébredés után az első dolgom az volt, hogy valami csinos ruhát válasszak magamnak. Persze nem fogja nézni senki, de a délutánt Marccal töltöm, szeretném, ha jó formában mutatkozhatnék előtte. Idegesen cibáltam ki a ruhadarabokat a bőröndömből, amelyet kerestem, természetesen a legalján lapult.

-          Jó? – fordultam körbe Alejandra előtt.

-          Persze – bólintott. Nem értette mire ez a nagy készülődés. Éreztem, hogy jó napunk van, hogy most Marc fog nyerni. Biztosra éreztem!
Megreggeliztünk, majd a pályára mentünk Juliával. Már a warm up-ok mentek, amiknek nincs különösebb jelentősége, csak bemelegítő a verseny előtt.

-          Hogy vagy ma? – kérdeztem Marcot az ebédlőben.

-          Egész jól – bólintott. – Bizakodom.

-          Helyes! – bólogatott barátnőm is. Mi is ettünk pár falatot, de nem sokat tudtam lenyelni, ahhoz túl ideges voltam. A legrosszabb rémálmom, hogy egyszer baja esik.
Miután befejezte az evést nyomtam szájára egy biztató csókot és hagytam, hogy menjen intézni a kötelességeit, míg mi beültünk a bokszba megnézni a moto3-asok futamát. Vinales nyert, mögötte Cortese és Kent állhattak a dobogóra. Cortese és Vinales is szimpatikus, így örültem nekik, ám a gyomrom kezdett mogyoró nagyságúra szűkülni, így valahogy nem igazán érdekelt a díjkiosztásuk.
A percek peregtek, Marc felvette a bukósisakot és a rajtvonalhoz tolták a motort.
Amint megvolt a jelzés Marc vezetésével elindultak a felvezető körre. Összekulcsoltam ujjaimat, remegő lábaimmal idegesen doboltam a padlón. Visszaálltak a felfestett rajtkockákba, majd megkapták a startjelzést. Marc nem vett túl jó rajtot, így visszaesett az első helyről. Csalódottan sóhajtottam fel. Lehetséges lenne, hogy becsaptak a megérzéseim?
Ám, ha azok igen, Marc egészen biztos nem okoz csalódást! Meredten néztem a képernyőt, míg el nem kezdtek peregni a percek. Marc tényleg visszatért, hamar felküzdött az elkezdett helyeket, majd az utolsó, irtózatosan hosszúnak tűnő körökben az első helyet is visszaszerezte. Szerencsére megtartotta, amíg áthajtott a célvonalon. Örömünkben az egész boksz felugrott. Ujjongtunk, tapsoltunk, kurjongattunk. Hatalmas élmény volt!
A srácok szerencsére megengedték, hogy kirohanjunk a srácokkal, ahova megérkeznek a versenyzők. Így miután Marc leállította a motort nem csak a csapattagokat és Juliát, hanem engem és Alejandrát is megölelt.

-          Ügyes voltál! – suttogtam.

-          Igazad volt – mosolygott.

-          Csak bíztam benned – rántottam meg a vállam. Tovább mosolygott, majd hagyta, hogy ellepjék az újságírók, riporterek. Lenyilatkozta, amit kellett, majd a pódiumhoz vették az irányt. Bár tévén keresztül már sokszor láttam a dobogó legfelső fokán, élőben sokkal varázslatosabb érzés volt.