Vigésimo cuarto capítulo

-          Sose kívánhattam volna magamnak ennél kellemesebb ébredést. Minden lélegzetvétele simogatta bőrömet. Elmosolyodtam, majd kinyitottam szemeimet. Még mindig szundított, holott ideje lenne felébredni.

-          Marc – simogattam arcát, minek következtében még szorosabban bújt hozzám.  – Ébresztő! – noszogattam.

-          Nem – makacsolta meg magát.

-          De igen! – rántottam le róla a takarót.

-          Nem – fordult másik oldalára. – Alszom.

-          Marc Marquez! – fordítottam magam felé arcát. – Most azonnal mássz ki az ágyból, különben… különben nem jövök ide többet!

-          Nem ér zsarolni – puffogott ugyan, de bevált. Felállt és kimászott az ágyból. Megigazítottam magunk után az ágyneműt, mire vadul rezegni kezdett a telefonja. – Ki az? – kérdezte fogkefével a szájában.

-          Álex – pillantottam a készülékre.

-          Mit ír? – közelebb lépett, miközben megnyitottam az üzenetet.
„Apának feltűnt, hogy nincs itt Can, kiszedte belőlem, hogy a pályán van, de többet nem mondtam! Elmegyünk Alejandráért, majd hozzátok… TALÁLJ KI VALAMIT!!!!!”

-          Ójajj – nyeltem nagyot. – Most mit csináljunk?

-          Szedd össze a cuccaidat, kitalálunk valamit – a polcra dobta a mobilt, majd visszasietett a fürdőszobába. Alig tíz perccel később teljes harci díszben vártam, hogy visszaérjen.

-          Na? – kezdtem ideges lenni. Lebuktam! Oké, Juliá csak annyit tud, hogy a pályán vagyok, de az már egy fél lebukás…

-          Két választásunk van: 1. Feladjuk magunkat! 2. Segítséget kérünk Danitól.

-          Danitól? Miben segíthetne? – ráncoltam szemöldököm.

-          Én eljátszom, hogy Ale tetszik, neked pedig azt kellene, hogy Pedrosáért vagy oda… Vagy csak egy éjszaka volt, akármi – magyarázta az elsőre bugyutának tűnő ötletét.

-          Nem – tiltakoztam. – Az is elég, hogy a legjobb barátnőm belekevertük, nem fogom őt is. Amúgy se tudnám eljátszani, hogy tetszik, mikor szemmel láthatóan másért vagyok oda…

-          Próbáld meg! Értünk – simogatta meg arcom, majd lágy csókot lehelt ajkaimra.

-          Rendben – sóhajtottam. Újabb csókot kaptam tőle, mielőtt az ajtóhoz indultam. – Köszönöm az estét!

-          Én köszönöm – mosolygott kajánul. Adtam egy puszit az arcára, majd Pedrosa lakókocsijához indultam. Hiába, a hazugság további hazugságokat szül, míg végül egyszer megunod és bevallasz mindent, vagy annyira belebonyolódsz, hogy csak spontán lebuksz. Ilyen helyzetben pedig ember legyen a talpán, aki eldönti, mi lenne a helyes, hiszen mi csak együtt szeretnénk lenni, akárhogyan is.
Észrevétlenül lépkedtem fel a lépcsőn, majd lassan lenyomtam a kilincset. Nyitva! Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem egy kalandos éjszaka miatt van nyitva az ajtón, mert igen kínos lenne ezek után előállni a tervünkkel.
Kopogtam, de nem érkezett válasz.

-          Próba, szerencse – sóhajtottam egy nagyot, majd lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón. Az ágyra pillantottam, de teljesen üres volt. – Dani – szólaltam meg, de nem hallottam választ. – Dani – hangosabban is kiejtettem nevét, mire pár pillanat múlva egy szál rövid törölközőben jelent meg előttem.

-          Mit keresel itt? – nézett rám rémülten.

-          Jesszus, ne haragudj! – fordultam el gyorsan. Hallottam, hogy matat, majd pár pillanat múlva szólt, hogy megfordulhatok. – Tényleg ne haragudj… - kezdtem bele. – Kopogtam, de nem feleltél és nyitva volt az ajtó…

-          Biztos úgy felejtettem – sóhajtott. – Mi történt?

-          Szükségem van a segítségedre – tördeltem ujjaimat. – Vagyis, nekem és Marc-nak…

-          Lebuktatok? – húzta fel kérdően szemöldökét.

-          Majd nem… félig… - grimaszoltam. – Este kilógtam, hogy Marcal aludjak, és Juliá valahogy észrevette. Álexből kiszedte, hogy a pályán vagyok, de csak ennyit! Most elmentek Alejandráért, de lassan ideérnek és tuti, hogy számon leszek kérve – magyaráztam.

-          És, hogy jövök én a képbe? – fonta össze karjait mellkasa előtt.

-          Kérlek, mondd azt, hogy veled voltam! – nyögtem ki.

-          Hazudjam, hogy együtt járunk?

-          Vagy csak, hogy egy éjszaka volt, vagy, hogy ennyire jó barátok vagyunk… akármit… - féltem, hogy nem egyezik bele, így inkább könyörgőre fogtam.

-          Rendben – mosolyodott el.

-          Tényleg? Benne vagy?

-          Persze – bólintott. – Segítek – ígérte mosolyogva.

-          Köszönöm – közelebb léptem és megöleltem.

-          Nos, akkor gyere Drágám, találjunk ki egy közös sztorit – nevetett, ami engem is felderített. Dani remek srác, ez nem kérdés!

*Marc szemszöge*

Miután Can írt egy SMS-t, hogy minden rendben, úgy döntöttem elindulok a bokszok felé apáék elé, ám ahogy kiléptem a lakókocsim ajtaján, drága családom már várt rám.

-          Sziasztok – színleltem meglepődöttséget.

-          Szia – apa hangján éreztem, nincs jó kedvében. – Candela?

-          Mi van vele? – ráztam a fejem értetlenül.

-          Én is ezt kérdem! Hol van? – komolyodott meg. Lehet, hogy nem az ő lánya, de felelősséggel tartozik érte.

-          Honnan tudjam? – tártam szét karjaimat megadóan. Apám azonnal öcsihez fordult.

-          Nekem csak annyit mondott, hogy a pályára jön… - motyogta ő is.

-          Hol a fenében lehet az a lány? – morgolódott apu tovább, miközben a motorhome felé indultunk.

-          Próbáltátok már a telefonját? – kérdezte Alejandra, aki mellém sodródott és egy sejtelmes pillantással ’’kérdezte meg’’, mi is ez az egész.

-          Nem – felelte apám.

-          Megcsörgettem – kaptam elő a zsebemből a telefonom, majd megnyomtam az egyes gyorshívást. – Szia, Can – szóltam bele, mikor négy csörgés után felvette. – Merre vagy? Apáék égen-földön téged keresnek….

-          Tíz-tizenöt perc és ott leszek a home-ban – válaszolt, majd bontotta a vonalat.

-          Jön a home-ba – tájékoztattam a többieket, akik bólintottak. Útközben úgy döntöttem elkezdem a másik színjátékot, így közelebb léptem Alejandrához és szívélyesen kezdtem faggatni a repülőútról, hogy mivel ütötte el tegnap az időt és hasonlók. Úgy láttam bevált, mert apa elmosolyodott.

A homehoz tartva, aztán fotósok tömkelegén kellett áthámoznunk magunkat. Ale megfogta a kezem, hogy ne veszítsük el egymást a tömegben, mert nélkülem aligha jutna be a homeba. Végül átverekedtük magunkat az ajtón is, de attól félek, pár fényképet így is készítettek.

-          Utálom ezt – dünnyögte Álex, majd keresett magának egy széket.

-          Igen, ezt én se szívlelem – sóhajtottam.
Álex oldalra pillantott, így jól látható volt, hogy Can és Dani is az ajtó előtt járnak már.

-          Köszi – mosolygott Danira, amiért kinyitotta előtte az ajtót.

-          Nincs mit – vont vállat a srác. Vártam, hogy kedvesem egyenesen felénk sétáljon, de amint ránk pillantott, lehervadt a mosoly az arcáról. Követtem a tekintetét és ekkor vettem észre, hogy még mindig Ale kezét szorongatom.

-          Dani! – szólt barátom után, aki indult volna a másik irányba.

-          Igen? – nézett hátra meglepetten. Can közelebb lépett, majd finoman megcsókolta Pedrosát.

-          Sok sikert! – mosolygott rá. Egyszerre lettem dühös, féltékeny, ideges és csalódott. Ez meg mégis minek kellett? 

vigésimatercera capítulo

-          Másnap végül újra elmentünk jetskizni. Nagyon vártam már, hogy a habokat szeljük, ám annál is jobban vártam a hétvégi futamot. Ahogy tudtuk, kiélveztük egymás társaságát, de egyszerűen nem volt az igazi. Vele akartam lenni, végre hallgatózó fülek, figyelő kistestvérek és minden egyéb nélkül.

-          Elintézem, hogy este itt aludj… velem! – suttogta, mielőtt kiszálltunk az autóból. Minket a hotelhez hozott, ám Marc lakókocsiban aludt a ringnél. Ezen a héten a németországi Chemnitz városát veszik be a motorosok. A Sachsenring nem tartozik Marc kedvencei közé, de ettől függetlenül bízik abban, hogy jó eredményt sikerül elérnie.
Ledobáltam a táskáimat és ledőltem az ágyra. Türelmetlenül bámultam a plafon repedéseit várva, hogy valami csoda történjen. Végül, megjelent Álex.

-          Van kedved kimenni Marchoz? – mosolygott.

-          Ezt most nem komolyan kérdezted, ugye? – pattantam fel az ágyról.

-          Várj… várj! – állított meg nevetve. – Előbb még eszünk, meg sétálunk kicsit a városban – mosolygott.

-          Jó… - rántottam meg a vállam. Felkaptam kistáskámat és követtem a jövendőbeli mostohaöcsém.
Sajnos, átvertek. Majd egésznap a várost fedeztük fel, minek köszönhetően még a lábam is megfájdult. Persze Chemnitz gyönyörű, kétség nem fér hozzá, de felfedezni hosszú és fájdalmas. Végül azért kinéztünk délután a Sachsenringre. Marc ég csapatával folytatott megbeszélést, ezt követően pedig Lara várta egy interjúra.

-          Szia – léptem a várakozó lányhoz, mikor nem szegeződtek irányunkba kamerák.

-          Szia – mosolygott. – Hogy vagy?

-          Elvagyok – rántottam vállat. – És te? Kicsit nyúzottnak tűnsz…

-          Volt pár dolog mostanság, de… megvagyok - bólintott.

-          Micsoda? – lepődtem meg. – Persze csak, ha nem vagyok túl indiszkrét.

-          Szakítottam Sergioval, ő pedig nehezen fogadta el – magyarázta. – De már vége, ezúttal komolyan!

-          Óhh, értem. Sajnálom… - húztam el a szám.

-          Köszi, de… én annyira nem – mosolyodott el halványan. – A munkám most sokkal fontosabb, ráadásul nem állt túl jól a szénánk mostanság… meg kellett hoznom ezt a döntést – mesélte.

-          Milyen döntést? – kíváncsiskodott Marc.

-          Ne kíváncsiskodj, mert hamar megöregszel! – szóltam rá.

-          Így van! Ez női beszélgetés – kuncogott Lara.

-          Óhh, bocsánat. Szóljatok, ha van más téma is, mint a smink és a hajápolók… - hátrált.

-          Ilyennek ismersz te engem? – suhintottam egy aprót hátára.

-          Igen – rötyögött.

-          Jól van Marc Márquez, ezért még kapsz!

-          Remélem valami szépet… - ragyogtak fel szemei. – Mondjuk este… - kacsintott. Beharaptam alsó ajkamba és őszintén bevallom, kicsit elképzeltem magam előtt…

-          Jól van te hős szerelmes – forgatta szemeit drága riporterünk. – Gyere, és válaszolj a kérdéseimre! – Marcito hűséges kiskutyaként követte, majd tette a karrierjével járó macerákat és válaszolt a televízió kérdéseire. Elmentem a kantinhoz és vettem egy kis nassolnivalót, amit elfogyasztottam, míg kedvesem végzett.

-          Itt vagyok! – futott be, majd mosolyogva leült mellém. – Mi jót csináltál?

-          Nassoltam kicsit – mosolyogtam rá, majd fejem a vállára hajtottam. Nagyon fáradt vagyok, ami nagy részben köszönhető az utazásnak.

-          És nekem nem hagytál? – kiskutyás könyörgő szemeit vetette be.

-          Tessék – nyújtottam át az utolsó falatot.

-          Köszönöm – simogatta meg arcom. Majdhogynem megcsókolt, de megpillantottam Juliát és inkább elfordultam. Drága Márquez apuci időszerűnek látta visszamenni a szállodába, hiszen lassan sötétedik. Azzal ne is törődjön, hogy én esetleg ma még alig kaptam a kedvesemből… Persze, nem vagyok telhetetlen, de szerelmes igen.

-          Hívj fel később, jó? – suttogtam Marcnak, mikor megöleltem. Bólintva helyeselt, majd arcomra adott egy puszit és utamra engedett. Másképp terveztem ezt a napot… Öt perc szabadidőnk nem volt kettesben. Kicsit csalódottan, de megvacsoráztam, majd felmentem a szobámba zuhanyozni. Alig dobtam le ruháimat és léptem be a zuhanykabinba, mikor megszólalt a mobiltelefonom. Jellemző… Magam köré csavartam a törölközőt, majd kiszaladtam a szobába. Nem mintha bárki megláthatna, de mindesetre nem szeretnék meztelenül itt rohangálni. – Szia – kaptam mosolyogva fülemhez a telefont, miután láttam, Marc keres.

-          Szia, Kicsim! – az ő hangja is mosolygós volt. – Mit csinálsz?

-          Éppen tusolni készülök – motyogtam. – És te?

-          Én… nos… mit szólnál, ha azt mondom, hogy azt tervezem, veled alszok?

-          Egyrészt örülnék, másrészt… azért megnézném, hogy csinálod… - kuncogtam.

-          Tusolj le, öltözz fel és addigra ott leszek! – motyogta. – Megmutatom a lakókocsim… - kuncogott.

-          Rendben – lelkesültem fel. Annyira szeretem, hogy mindig jó ötletei vannak. Én bezzeg csak sajnálkozom, de eszembe nem jutnának ilyen nagyratörő tervek. – Indulok készülődni, siess! – kinyomtam a telefont, majd a fürdőszobába rohantam. Szuper gyorsan és őrült lelkesen álltam a zuhanyrózsa alatt és tisztogattam magam. Miután végeztem gyorsan megtörölköztem, majd egy egyszerű, laza, kényelmes ruhába bújtam, a topánkámmal kiegészítve. Kifésültem a hajam, majd felkentem egy vékony réteg szájfényt.
Kinéztem az ablakon, de Marc még nem volt sehol. Kezembe vettem a mobilt és küldtem egy üzenetet Álexnek, arról, hova is készülök. Remélem, falaz majd nekem. Ismét az ablakra pillantottam, ahol kedvesem éppen leparkolt. Felkaptam a táskám, majd leoltottam a lámpát és bezártam a szobát. Lábujjhegyen osontam le a kijáratig, nehogy valaki előtt lebukjak, majd kiszaladtam szerelmemhez.

-          Ki ez a csinibaba? – vigyorgott.

-          Egy lány, aki már majd’ megőrült… - csókoltam meg, amit ő örömmel viszonzott. Alig vártam, hogy kiérjünk a lakókocsikhoz, és ezt rajta is így láttam. Gyorsan hajtott, de azért figyelt a sebességhatár betartására. Elég sötét volt ahhoz, hogy ne kelljen félnünk attól, hogy meglátnak, így lassan, kézen fogva sétáltunk átmeneti szállásához, miközben elmesélte a mai napjának azon részét, amit én nem követhettem szemmel és füllel.

A lakókocsiban ledobtam a táskám, majd lehuppantam az ágyra és cipőmtől is megszabadultam.

-          Tudod, min gondolkodtam? – dőlt le mellém.

-          Nem, de úgy érzem, pillanatokon belül megtudom – kuncogtam.

-          Utálom, mikor ezt mondod – forgatta szemeit.

-          Olyan jó ezzel idegesíteni – simogattam tenyerében a vonalakat.

-          Köszi, én is szeretlek – kuncogott. – Szóval azon gondolkodtam, hogy megpróbálhatnék szerezni itt valami munkát… - mesélte. – Mondjuk tolmács, vagy valami – mosolygott.

-          Ez aranyos tőled – hajoltam közelebb egy csókra. – De mindenki, aki itt van, tud kellőképpen angolul.

-          Jó, de… - kezdett ismét ötletelgetni.

-          Marc… - simogattam arcát. – Ez nagyon aranyos tőled, de lásd be, hogy itt nincs szükség senkire se azért, mert jól beszél angolul – mosolyogtam.

-          Csak szerettem volna, ha mindig velem lehetnél… - motyogta.

-          Itt vagyok és itt is leszek – szinte már a szájába suttogtam a szavakat. Tarkómra simította kezét, majd közelebb húzott egy lágy csókra. Hosszúra nyújtottuk és egyáltalán nem úgy tűnt, hogy el akarnánk szakadni egymástól.
Keze lassan ruhám alá vándorolt, majd lágy simogatásokkal húzta egyre feljebb és feljebb testemen. Egy szónak se kellett elhangoznia köztünk, hogy tudjuk, ugyanazt szeretnénk. Lassan megszabadítottam a ruháitól, miközben ő is hasonlóképp tett velem, majd átadtuk magunkat a lágy, finom élvezetnek. Egymással.