Vigésimo cuarto capítulo

-          Sose kívánhattam volna magamnak ennél kellemesebb ébredést. Minden lélegzetvétele simogatta bőrömet. Elmosolyodtam, majd kinyitottam szemeimet. Még mindig szundított, holott ideje lenne felébredni.

-          Marc – simogattam arcát, minek következtében még szorosabban bújt hozzám.  – Ébresztő! – noszogattam.

-          Nem – makacsolta meg magát.

-          De igen! – rántottam le róla a takarót.

-          Nem – fordult másik oldalára. – Alszom.

-          Marc Marquez! – fordítottam magam felé arcát. – Most azonnal mássz ki az ágyból, különben… különben nem jövök ide többet!

-          Nem ér zsarolni – puffogott ugyan, de bevált. Felállt és kimászott az ágyból. Megigazítottam magunk után az ágyneműt, mire vadul rezegni kezdett a telefonja. – Ki az? – kérdezte fogkefével a szájában.

-          Álex – pillantottam a készülékre.

-          Mit ír? – közelebb lépett, miközben megnyitottam az üzenetet.
„Apának feltűnt, hogy nincs itt Can, kiszedte belőlem, hogy a pályán van, de többet nem mondtam! Elmegyünk Alejandráért, majd hozzátok… TALÁLJ KI VALAMIT!!!!!”

-          Ójajj – nyeltem nagyot. – Most mit csináljunk?

-          Szedd össze a cuccaidat, kitalálunk valamit – a polcra dobta a mobilt, majd visszasietett a fürdőszobába. Alig tíz perccel később teljes harci díszben vártam, hogy visszaérjen.

-          Na? – kezdtem ideges lenni. Lebuktam! Oké, Juliá csak annyit tud, hogy a pályán vagyok, de az már egy fél lebukás…

-          Két választásunk van: 1. Feladjuk magunkat! 2. Segítséget kérünk Danitól.

-          Danitól? Miben segíthetne? – ráncoltam szemöldököm.

-          Én eljátszom, hogy Ale tetszik, neked pedig azt kellene, hogy Pedrosáért vagy oda… Vagy csak egy éjszaka volt, akármi – magyarázta az elsőre bugyutának tűnő ötletét.

-          Nem – tiltakoztam. – Az is elég, hogy a legjobb barátnőm belekevertük, nem fogom őt is. Amúgy se tudnám eljátszani, hogy tetszik, mikor szemmel láthatóan másért vagyok oda…

-          Próbáld meg! Értünk – simogatta meg arcom, majd lágy csókot lehelt ajkaimra.

-          Rendben – sóhajtottam. Újabb csókot kaptam tőle, mielőtt az ajtóhoz indultam. – Köszönöm az estét!

-          Én köszönöm – mosolygott kajánul. Adtam egy puszit az arcára, majd Pedrosa lakókocsijához indultam. Hiába, a hazugság további hazugságokat szül, míg végül egyszer megunod és bevallasz mindent, vagy annyira belebonyolódsz, hogy csak spontán lebuksz. Ilyen helyzetben pedig ember legyen a talpán, aki eldönti, mi lenne a helyes, hiszen mi csak együtt szeretnénk lenni, akárhogyan is.
Észrevétlenül lépkedtem fel a lépcsőn, majd lassan lenyomtam a kilincset. Nyitva! Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem egy kalandos éjszaka miatt van nyitva az ajtón, mert igen kínos lenne ezek után előállni a tervünkkel.
Kopogtam, de nem érkezett válasz.

-          Próba, szerencse – sóhajtottam egy nagyot, majd lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón. Az ágyra pillantottam, de teljesen üres volt. – Dani – szólaltam meg, de nem hallottam választ. – Dani – hangosabban is kiejtettem nevét, mire pár pillanat múlva egy szál rövid törölközőben jelent meg előttem.

-          Mit keresel itt? – nézett rám rémülten.

-          Jesszus, ne haragudj! – fordultam el gyorsan. Hallottam, hogy matat, majd pár pillanat múlva szólt, hogy megfordulhatok. – Tényleg ne haragudj… - kezdtem bele. – Kopogtam, de nem feleltél és nyitva volt az ajtó…

-          Biztos úgy felejtettem – sóhajtott. – Mi történt?

-          Szükségem van a segítségedre – tördeltem ujjaimat. – Vagyis, nekem és Marc-nak…

-          Lebuktatok? – húzta fel kérdően szemöldökét.

-          Majd nem… félig… - grimaszoltam. – Este kilógtam, hogy Marcal aludjak, és Juliá valahogy észrevette. Álexből kiszedte, hogy a pályán vagyok, de csak ennyit! Most elmentek Alejandráért, de lassan ideérnek és tuti, hogy számon leszek kérve – magyaráztam.

-          És, hogy jövök én a képbe? – fonta össze karjait mellkasa előtt.

-          Kérlek, mondd azt, hogy veled voltam! – nyögtem ki.

-          Hazudjam, hogy együtt járunk?

-          Vagy csak, hogy egy éjszaka volt, vagy, hogy ennyire jó barátok vagyunk… akármit… - féltem, hogy nem egyezik bele, így inkább könyörgőre fogtam.

-          Rendben – mosolyodott el.

-          Tényleg? Benne vagy?

-          Persze – bólintott. – Segítek – ígérte mosolyogva.

-          Köszönöm – közelebb léptem és megöleltem.

-          Nos, akkor gyere Drágám, találjunk ki egy közös sztorit – nevetett, ami engem is felderített. Dani remek srác, ez nem kérdés!

*Marc szemszöge*

Miután Can írt egy SMS-t, hogy minden rendben, úgy döntöttem elindulok a bokszok felé apáék elé, ám ahogy kiléptem a lakókocsim ajtaján, drága családom már várt rám.

-          Sziasztok – színleltem meglepődöttséget.

-          Szia – apa hangján éreztem, nincs jó kedvében. – Candela?

-          Mi van vele? – ráztam a fejem értetlenül.

-          Én is ezt kérdem! Hol van? – komolyodott meg. Lehet, hogy nem az ő lánya, de felelősséggel tartozik érte.

-          Honnan tudjam? – tártam szét karjaimat megadóan. Apám azonnal öcsihez fordult.

-          Nekem csak annyit mondott, hogy a pályára jön… - motyogta ő is.

-          Hol a fenében lehet az a lány? – morgolódott apu tovább, miközben a motorhome felé indultunk.

-          Próbáltátok már a telefonját? – kérdezte Alejandra, aki mellém sodródott és egy sejtelmes pillantással ’’kérdezte meg’’, mi is ez az egész.

-          Nem – felelte apám.

-          Megcsörgettem – kaptam elő a zsebemből a telefonom, majd megnyomtam az egyes gyorshívást. – Szia, Can – szóltam bele, mikor négy csörgés után felvette. – Merre vagy? Apáék égen-földön téged keresnek….

-          Tíz-tizenöt perc és ott leszek a home-ban – válaszolt, majd bontotta a vonalat.

-          Jön a home-ba – tájékoztattam a többieket, akik bólintottak. Útközben úgy döntöttem elkezdem a másik színjátékot, így közelebb léptem Alejandrához és szívélyesen kezdtem faggatni a repülőútról, hogy mivel ütötte el tegnap az időt és hasonlók. Úgy láttam bevált, mert apa elmosolyodott.

A homehoz tartva, aztán fotósok tömkelegén kellett áthámoznunk magunkat. Ale megfogta a kezem, hogy ne veszítsük el egymást a tömegben, mert nélkülem aligha jutna be a homeba. Végül átverekedtük magunkat az ajtón is, de attól félek, pár fényképet így is készítettek.

-          Utálom ezt – dünnyögte Álex, majd keresett magának egy széket.

-          Igen, ezt én se szívlelem – sóhajtottam.
Álex oldalra pillantott, így jól látható volt, hogy Can és Dani is az ajtó előtt járnak már.

-          Köszi – mosolygott Danira, amiért kinyitotta előtte az ajtót.

-          Nincs mit – vont vállat a srác. Vártam, hogy kedvesem egyenesen felénk sétáljon, de amint ránk pillantott, lehervadt a mosoly az arcáról. Követtem a tekintetét és ekkor vettem észre, hogy még mindig Ale kezét szorongatom.

-          Dani! – szólt barátom után, aki indult volna a másik irányba.

-          Igen? – nézett hátra meglepetten. Can közelebb lépett, majd finoman megcsókolta Pedrosát.

-          Sok sikert! – mosolygott rá. Egyszerre lettem dühös, féltékeny, ideges és csalódott. Ez meg mégis minek kellett?