trigésimo capítuló

-          Nem gondoltam volna, hogy a jósképességeim ennyire jók, de úgy látszik mégis. Másnap Marc, aránylag könnyedén megszerezte a győzelmet jelképező trófeát, így egész délután, és este láthattam széles mosolyát, mely engem is jobb kedvre derített. Nagyon büszke voltam a versenyzési stílusára, ám eszembe jutott. Lassan nekem is el kellene döntenem, mit szeretnék kezdeni az életemmel. Tinédzserként jó ötletnek tűnt az angol mellett dönteni, ám mára annyian beszélik, hogy nehéz ezzel kapcsolatban megtalálni a nekem megfelelő munkát.

-          Most komolyan… Te milyen szakmában tudnál elképzelni? – tettem fel a kérdést Marcnak, már otthonukban.

-          Ne tudom, de ne is ezt vedd figyelembe, hanem, hogy mi tenne boldoggá…

-          Igazából… mindig is szerettem volna modellkedni…. – vallottam be. – De nem vagyok elég jó hozzá!

-          Ne beszélj hülyeségeket! Sokkal szebb vagy, mint némely anorexiás kiscsaj a kifutókon! – simított végig arcomon. – Miért nem próbálod meg?

-          És, ha csak csalódok? – bújtam ölelésébe.

-          Akkor tanulsz egyet a hibádból – rántott vállat. – Ez az élet, Kicsim.

-          Tudom… én csak annyira félek ismeretlen dolgokba vágni a fejszémet…

-          Én itt leszek veled, bármi történjen! Együtt majd megoldjuk – apró csókot leheltem ajkaira, majd a laptop felé fordultam, melyen alig pár perce még ő internetezett. Bírtam a keresőbe, hogy modell cégek és ismerkedni kezdtünk velük.

-          Ehhez, mit szólsz? – mutattam páromnak az egyik ügynökséget. Nagyon szép és bizalomgerjesztő volt a weboldaluk, bár nem voltam naiv, tudtam, ez még koránt sem jelent semmit.

-          Szerintem fel kellene hívnod – mosolygott, majd kezembe nyomta telefonomat.

-          Rendben – sóhajtottam, majd tárcsázni kezdtem a telefonszámot. Marc fejét a vállamra tette, miközben a laptopon pötyögött valamit.
Szerencsére a túloldalon hamar felvették, így beszélgetésbe elegyedtem a nővel.

*Marc szemszöge*

-          Gyerekek! – rontott be öcsém a szobába. Can még telefonált, így jeleztem, hogy csendesedjen el. Félretoltam a laptopot és felálltam az ágyról.

-          Mi a baj? – kérdeztem testvéremet halkan, hogy ne zavarjuk szerelmemet.

-          Ezt a szemetesben találtam – emelte fel a gyermekkori közös képünket, mely eddig a nappaliban állt a szekrényen. Édesanyánk kedvenc fényképe volt rólunk.

-          Hogy érted azt, hogy a szemetesben? – vettem ki kezéből a képet.

-          Ahogy mondom. Éppen a szemetemet vittem le a kukába, amikor megláttam ezt is ott – mesélte kisöcsém. – Megnéztem és egy eljegyzési partis kép van a helyén apáékról – kezdett bennem felmenni a pumpa. Hogy képzelik, hogy csak úgy kihajítanak egy ilyen fontos emléket? Nem véletlenül volt ott, ahol!
Persze egészen biztos voltam abban, hogy nem édesapám tette, így azonnal Carmenhez rohantam, hogy számon kérjem. Berontottam a szobájuk ajtaján, arra azonban nem számítottam, hogy éppen nagyban elmerülnek egymás szájában.
Gondolatban hálát adtam Istennek, hogy még nem jutottak előbbre…

-          Mit jelentsen az, hogy a szemétben volt a fényképünk? – förmedtem jövendőbeli mostohaanyámra.

-          Hogy érted azt, hogy a szemétben? – döbbent le édesapám is.

-          Micsoda? Csak nem gondolod, hogy szándékosan dobtam ki? Telefonáltam a képek rendezése közben. Ne haragudjatok, biztosan elbambultam. Természetesen sosem dobnám ki, hiszen csodálatos kép rólatok – bájolgott, de jól láttam szemében a gyűlöletet irántunk.

-          Látjátok, csak egy félreértés volt – engedett fel apám. – Nem kell mindent ennyire komolyan venni – veregetett hátba, majd visszaült Carmen mellé és magához húzta. Sose éreztem még így, de most szívesen leordítottam volna édesapám fejét, hogy észhez térjen, ahogy ő is tenné velem fordított helyzetben.
Szó nélkül hagytam őket a szobában, majd a nappaliban régi helyére tettem a fényképet. Ezt anya idetette, így itt is fog maradni!

-          Mi történt? – karolt át kedvesem hátulról, amint visszatértem szobámba.

-          Csak az anyád… - dünnyögtem, majd összekulcsoltam ujjainkat. – Ki akarta dobni egy, az öcsémmel közös képet, hogy kitehesse az apámmal közös eljegyzési fotóját… - forgattam szemeimet.

-          Sajnálom – lehelt apró csókot nyakamra.

-          És mi volt az ügynökséggel? – fordultam meg, hogy szemben állhassak vele.

-          Kaptam egy időpontot, egy meghallgatásra – mesélte mosolyogva. Jól látható volt, ez mennyire boldoggá teszi.

-          Szuper – hajoltam közelebb, hogy lágyan megcsókoljam. – És mikor lesz?

-          A következő versenyed alatt – harapott alsó ajkára. – Pontosabban az időmérő alatt. Este elutazhatok és így veled leszek a futamon… - kezdett azonnal megoldást keresni.

-          Hé, Édes! Nyugi! – simogattam arcát. – Elmész, és jól teljesítesz, cserébe pedig én is! És aztán együtt töltünk pár hosszú hetet. Romantikázunk, élvezzük a napsütést… elmegyek hozzád és megcsináljuk a szobafelújítást, amit úgy szeretnél – meséltem neki terveimet. Bár lesz pár elintézni valóm a szünetben, abban biztos vagyok, hogy az időmet vele szeretném tölteni. 

Vigésimo Noveno capítulo

-          Hirtelen riadtam fel, mikor úgy éreztem, innen már nincs lejjebb.

-          Na, végre! – simogatta meg Marc az arcomat. Körbenéztem és még mindig a németországi lakosztályunkban voltunk. Az ágyamról még a lepedőt is lerugdostam, olyan rosszul aludtam. Kivert a víz, és úgy festettem, mint aki egy teljes hete nem aludt.

-          Mi történt? – értetlenkedtem.

-          Apuéknál aludtam a másik szobába, mikor Ale szólt, hogy valami nem stimmel. Sírtál, ordítottál, rugdosódtál… - tájékoztatott. Szóval csak egy álom volt az egész. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd visszadőltem a párnára. – Mit álmodtál? – simogatta meg kedvesen arcomat.

-          Borzalmas volt – suttogtam, miközben néhány könnycsepp újra utat tört magának arcomon. – Nem akarok róla beszélni. Egyelőre semmiképp… - suttogtam. – Csak legyél itt velem! – közelebb húzott magához és szorosan ölelt, míg nem sikerült lenyugodnom.

-          Még korán van. Pihenjünk! – suttogta a fülembe. Hátamat simogatta, és bár nem aludtam vissza, pihentem még egy kicsit karjai között. El sem akartam hinni, hogy ez az egész, életem legborzalmasabb napja, csak egy álom, nem több. Tehát életem két legfontosabb személye, tényleg nem vert át. Marc szeret, nekem pedig nem szabadna kételkednem ebben.

Mikor legközelebb az órára pillantottam, már idejét láttam kikelni az ágyból. Marc visszaaludt, így fel kellett ébresztenem, de szerencsére most mutatott hajlandóságot rá.

-          Jobban vagy? – simogatta meg arcomat.

-          Igen – bólogattam. – Köszönöm, hogy itt vagy velem!

-          Kicsim, ez természetes! – mosolygott. – Nagy szerencsénk volt, hogy itt maradtam. – Ha pontosan tudná, mennyire….

-          Igen – apró csókot leheltem ajkaira, majd a fürdőbe indultam. Rám fért egy frissítő zuhany.
Miután összeszedtem magam a halban találkoztam a többiekkel, ahol megreggeliztünk.
Nem nagyon volt étvágyam, még kísértett a rémálmom, főleg, hogy Alejandra és Marc egymás mellett ültek, ám tudtam, hogy muszáj, így ettem pár falatot. Amint itt végeztünk mentünk is a pályára, hiszen nemsoká harmadik szabadedzés, majd később időmérő is lesz. Nagyon kíváncsi voltam a mai eredményekre. Az idő nem volt túl jó, de még mindig bíztam a legjobbakban.

-          Minden rendben? – ült le mellém barátnőm a boxban.

-          Igen, most már jobban vagyok – bólogattam. – Köszönöm, hogy szóltál neki – biccentettem Marcito felé.

-          Nagyon rossz volt téged úgy látni és hiába ébresztgettelek, nem reagáltál… Gondoltam, ő tudja, mit tehetne, mégiscsak szerelmesek vagytok – vigyorgott.

-          Shhh! Halkabban! – pisszegtem le, mielőtt Juliá meghallja.

-          Jó-jó, de meséld el mit álmodtál! – vettem egy nagy levegőt, majd belevágtam, hogy megosszam vele életem legrosszabb napjának megálmodását.

Délután van. Összekulcsolt ujjakkal meredek a hatalmas képernyőre, mikor párom az utolsó percekben is a pole pozícióért harcol. Az idő nem túl jó, de ő és a csapat is megtesz minden tőlük telhetőt. Jó kis harc volt, melyből nagy örömömre Marc került ki győztesen. Megszerezte a polet Julian Simon és Mika Kallio előtt.
Nagymosollyal az arcomon fogadtam, mikor visszatért a boxba. Megszabadult kesztyűjétől, sisakjától, majd közelebb lépett hozzám és megölelt.

-          Látod? Igazam volt! – suttogtam fülébe.

-          Te kis boszi – kuncogott. Felnevettem, majd hagytam, hogy csapatához menjen, mielőtt az interjúra indulna.

-          Szerinted meglesz holnap? – érdeklődött Álex a hátam mögött állva.

-          Persze – bólogattam. – Lehet, hogy ő nem szereti a pályát, de attól még a pálya szereti őt – mind felnevettünk. 

vigésimo ocho capítulo

-          Egyedül ébredtem. Nem csak az ágyamban, az egész szobában nem volt senki, amitől eléggé elszoktam az utóbbi időkben Marc mellett. Kimásztam az ágyból, belebújtam a köntösömbe, majd körbenéztem a lakosztályban, de Alejandra nem volt sehol. Kinéztem a folyosóra, de ott sem láttam. Kezdett bosszantani a dolog. Hová tűnhet csak így el?
Átsétáltam Álexék szobájához, majd bekopogtam.

-          Szia, nem láttad Alet? – kíváncsiskodtam, mikor kinyitotta az ajtót, de csak tiltakozóan megrázta fejét.

-          De segítek megkeresni – bezárta maga mögött az ajtót, majd szétváltunk, a folyosó két irányába elindulva. Minden létező helyen megnéztem, halban, lépcsőn, portán, de nem volt sehol. Visszaindultam a szobánkhoz, miközben elővettem a telefonom, hogy tárcsázzam a számát. Legalább nyolcat csengett, de nem vette fel. Elkezdtem pözyögni egy SMS-t Marcnak, hátha ő tud róla valamit, miközben Álex után indultam.

-          Megtaláltad? – néztem fel rá, mikor összetalálkoztunk.

-          Nem, izé… nem láttam – motyogta. Fura volt, olyan zavartnak tűnt. Elküldtem az SMS-t kedvesemnek, majd jobban szemügyre vettem jövendőbeli öcsikémet. Ebben a pillanatban nem is olyan messze ismerős zenére lettem figyelmes. Azonnal felismertem, ez Marc csengőhangja, mikor SMS-e érkezik, ami éppen most érkezhetett… Elindultam a hang után, nem sejthettem, hogy nem kellett volna. Nem is olyan messze a szobánktól, az én drága, egyetlen szerelmem éppen a legjobb barátnőm száját fedezte fel. És ha ez még nem is lenne elég, kezével lábát simogatta és mini ruháját tolta egyre feljebb és feljebb.
Majd hogy nem magáévá tette a folyosó kellős közepén!!!

Mint akit pengeéles késsel szúrtak szíven, sosem éreztem még magam ennyire megalázva. A két számomra legfontosabb ember… ha bennük nem bízhatok, hát kiben?
Visszarohantam a szobába, egyenesen a fürdőszobába. Leráncigáltam alvós gönceimet magamról, majd gyorsan belebújtam az első ruhába, amit találtam. Összekapkodtam holmijaimat, majd a bőröndömet az ágyra dobtam és összegyűjtöttem mindent, amiket a napok során kipakoltam. Egyetlen célom volt, minél előbb, minél messzebb kerülni innen. Undorodtam azoktól az emberektől, akiket az imént odakint láttam.

-          Can, hallgass végig! – rontott be Marc. Kezem után nyúlt, de elrántottam.

-          Ne merészelj hozzámérni! – kiáltottam rá.

-          Kicsim, kérlek! – suttogta elhalló hangon.

-          Becézgesd Alejandrát, vagy akit akarsz! De számomra mostantól halottak vagytok! – magamra kaptam a kistáskámat, majd bőröndömet magam után húzva indultam ki a szállodából. 

      A portással hívattam egy taxit, mely alig öt perc múlva meg is érkezett. Beszálltam és a reptérre indultam. Előtört belőlem az eddig elfojtott zokogásom. Addig sírtam, míg nem elkezdett fenyegetni a kiszáradás veszélye. A sofőr nagyon készséges volt, nem szólt semmit, amiért telesírtam az ülését, sőt, még zsebkendővel is megkínált. Apró gesztus, melynek fontosságát életem legrosszabb napján értettem meg igazán. 

Vigésimo siete capítulo

-          Egymás ölelésében pihentünk egy darabig, majd a második edzésre visszatértünk a boxba. Bíztam Marcban, és a tehetségében. A pálya gyönyörű és élvezhető, és bár tudom, hogy neki nem áll közel a szívéhez én még is egyre biztosabb vagyok abban, hogy kedvezni fog nekünk.
Egész edzés alatt szótlanul ücsörögtem barátaim mellett, miközben pillantásom a felszerelt tévére szegeztem, még akkor is, mikor párom néha-néha bejött a boxba, hogy átbeszéljék hol is tartanak. Végül, az edzés leintése és kimenetele rám akart cáfolni. Marc 2.674-et kapott Espargarótól és csak a nyolcadik helyen zárta az edzést. Láttam, hogy elkeseredett, de továbbra is biztos voltam a megérzésemben. Végtére is nő vagyok, vagy mi a fene…

-          Lesz jobb is! – vígasztalta Ale is, mikor már félig kibújt overállából és levetődött a székre.

-          Pontosan! – szólalt meg Álex is.

-          Nyugodj meg! – húztam közelebb magamhoz egy ölelésre.

-          Nem vagyok ideges, csak nem így terveztem – fintorgott. Megsimogattam arcát.

-          Előfordul – simogattam hátát. – Szeretnél, ma csinálni még valamit?

-          Enni és pihenni – csillogtak szemei.

-          Gyere velünk a szállodába – rántottam vállat. - Pihensz egy kicsit, aztán majd visszajössz.

-          Most interjúk hada vár rám – pillantott karórájára. – De később lehet szó róla – azonnal hevesebben dobogott szívem, ahogy megláttam pimasz mosolyát.

-          Menj, tedd a kötelességed! – biccentettem. Bólintott, majd magunkra hagyott. Úgy döntöttünk félre vonulunk, beszélgettünk, elintéztünk pár telefont – anyám előszeretettel ellenőrizget- és minden lehetséges módot bevetettünk, hogy eltöltsük az időt. Persze a paddock csodás volt, a boxok pedig tele a legjobb technikákkal, de ez nekem, akinek a fizikai és mérnöki tudása elég alacsony, nem mondott túl sokat.

-          Candela, most velünk jössz vissza, ugye? – lépett közelebb Juliá.

-          Igen – bólintottam.

-          És ott is maradsz? – húzta fel kérdően szemöldökét.

-          Igen – kuncogtam. – Ne aggódj!

-          Akkor jó – biccentett. – Induljunk! – összeszedtük holminkat és már indultunk is a szállodába. A pálya mellett hatalmas tömeg volt, az emberek már az edzésre is örömmel látogattak ki. Nem véletlen, hiszen a németek is imádják a technikai sportokat! Ráadásul, brillíroznak is bennük. 

       A szállodában mindenki elvonult a szobájába, mi is Ale-val.

-          Na, mesélj! Mi volt tegnap este? –ült le kíváncsian az ágyam szélére.

-          Marc felhívott, hogy találkozzunk – vallottam be. – Értem jött és elmentünk a pályára, hogy megmutassa a lakókocsiját – felnevetett.

-          És megmutatta? – vigyorgott.

-          Még a bélyeggyűjteményét is – fülemig elvörösödtem, de kimondtam.  Ő a legjobb barátnőm, aki ott volt velem abban az öt, kínkeserves évben, mikor nem találkozhattam Marccal, úgy éreztem, joga van ennyit tudni.

-          Jaj, de örülök nektek! – ölelt meg hatalmas lendülettel, melynek köszönhetően, mindketten az ágy mellett végeztük.

-          Én is – pirultam még mindig.

-          És mi volt reggel az a Pedrosa csók? – érdeklődött, holott jól sejtette mi okom volt rá pontosan.

-          Mit szólnál, ha valami finomság mellett beszélnénk meg? – nyúltam a telefonért, majd tárcsáztam a szobaszervizt. Leadtam a rendeléseinket, és míg arra vártunk, hogy felhozzák, elmeséltem neki féltékenységemet, majd kibékülésünket is. Türelmesen végighallgatott, majd bekapcsoltuk a tévét. Legalább húsz perce vártunk az ennivalóra, mikor kopogtak.

-          Kinyitom – pattant fel Alejandra, majd az ajtóhoz szaladt. Kinyitotta, én pedig megpillantottam az érkező gurulós asztalt, ám nem az tolta, akit vártunk.

-          Jelentem, a kaja megérkezett! – vigyorgott Marquez, majd lábával finoman beljebb rúgta az ajtót.

-          És a herceg is! – vetettem magam ölelésébe.

-          Oké, akkor ezt én itt addig elfogyasztom – motyogta barátnőm a finomságokat szemlélve.

-          Nem tudtam, hogy itt dolgozol! – csókoltam meg lágyan szerelmemet.

-          Találkoztunk az ajtó előtt és szóltam neki, hogy átveszem – simogatta arcomat.

-          Biztos örült neked – mosolyogtam rá, majd az ágyamhoz húztam. Leültünk és együtt, Marccal kiegészülve kezdtük el fogyasztani a finomságokat. Mobiltelefonomért nyúltam és küldtem egy SMS-t Álexnek, hogy itt a bátyja és van finomságunk. Nem sokkal később már ő is a szobánkban volt.

-          Na, és Can. Jól csókol Dani? – kérdezte Álex, csakhogy testvérét cukkolja.

-          Hmm – nyaltam meg számat, mire Marc fintorogni kezdett. – Nyomába se érhet a bátyádnak – mosolyogtam, majd megpusziltam kedvesemet.

-          Keríteni kéne neki egy csajt – merengett el.

-          Szerintem ne avatkozzunk bele a magánéletébe… - motyogtam.

-          De most miért? Olyan rossz nézni, és olyan sokkal tartozom neki…

-          Hát jó… ha találunk olyan lányt, aki szimpatikus és értelmes, akkor bemutatjuk őket egymásnak, de különösebben nem erőltetjük, oké? – pillantottam rá.

-          Naná! – mosolygott. – Egyébként, Valentino is tud rólunk – kacsintott.

-          Honnan tudod? 

-          Váltottunk pár szót, két nyilatkozatom között és mondta, hogy nem vette ám be a „csak” testvérek dumát – tájékoztatott.

-          Szuper – sóhajtottam. – De nem baj! Ő Valentino Rossi, biztos vagyok benne, hogy diszkrét lesz!

-          Azt ígérte – helyeselt kedvesem is, mire fejemet a vállára hajtottam és élveztem körém fonódó karjainak melegét. 

Vigésimo sexto caítulo

Az edzést végül 1'25.227 –ös idővel a második helyen zárta, Pol Espargaro mögött. Bár még pár állítást be kell majd iktatni a motoron, ez mindenképpen jó kilátás a hétvégére nézve.

-          Gyerekek, én éhes vagyok! – szóltam a srácoknak. Már jóval az edzés után jártunk és Marc éppen menedzsere, édesapja és a csapatvezetők köreiben mesélte mit érez a motorral és a pályával kapcsolatban.

-          Én is – merengett el Álex.

-          Te mikor nem? – forgattam szemeimet, ám végül felálltunk és elindultunk a kantinba. Alig léptem be az ajtón, mikor megpillantottam Danit. – Bocsássatok meg egy percre… - léptem távolabb barátaimtól.

-          Kérjünk neked valamit? – kérdezte Ale.

-          Igen, egy salátát – bólogattam. – Szia – köszöntem a királykategória versenyzőjének.

-          Szia – motyogta, miközben lenyelte a szájában levő falatot.

-          Leülhetek? – helyeslően bólintott. – Sajnálom azt a csókot… Én csak azt szerettem volna, ha Marc féltékeny lesz, mint én, mikor megláttam kézen fogva Alejandrával – vallottam be.

-          Nincs gond – rázta fejét. – Sejtettem, hogy valami ilyen célzattal történt –mosolygott. – De ugye megbeszéltétek?

-          Félig pirultam el – mire felnevetett.

-          Képzelem – vigyorgott. – Vagy is inkább nem képzelem! – én is felnevettem.

-          Meghálálhatom valahogy a segítségedet? – kérdeztem rá.

-          Ha tönkretennéd, Jorge motorját az jó lenne – nevetett. – Egyébként nem tartozol semmivel. Szívesen segítettem.

-          Köszönöm. És te is számíthatsz rám, bármikor – mosolyogtam.

-          Szavadon foglak – bólogatott.

-          Bármikor – mosolyogtam. Éppen eszembe jutott az ebédem, mikor Álexék megjelentek mellettünk.

-          Leülhetünk? – kérdezte a legifjabb Márquez.

-          Persze, nyugodtan! – mosolygott rájuk Dani. Leültek, majd elém csúsztatták a doboz salátámat. Mindannyian falatozni kezdtünk, majd Dani, aki hamarabb végzett mindünknél, elkezdett vicceket mesélni a szórakoztatásunkra. Nehezen bírtam megállni, hogy egy-egy nagyobb viccnek köszönhetően, nehogy visszajöjjön az éppen lenyelt falat.

-          Mi ez a jó kedv, fiatalok? – lépett egyszer csak egy ismerős, tizenéves, csodagyerek.

-          Dani vicceket mesél – tájékoztatta kisöccse.

-          Szuper! Jövök mindjárt, csak kikérem a kajám – mosolygott ránk, majd a pulthoz sétált. Kissé összébb húzódtunk, hogy még kedvesem is kényelmesen odaférjen. – Itt is vagyok! – huppant le mellém.

-          Megvártalak – vigyorgott rá barátja.

-          Kedves tőled – mosolyodott el, majd belekóstolt ebédjébe. Dani tovább ontotta magából hülyeségeit, míg végül Álex és Marc is csatlakozott hozzá.

-          Mennyi időd van? – pillantottam páromra, mikor Pedrosának eszébe jutott, hogy lassan mennie kellene.

-          Még van – vont vállat mosolyogva.

-          Még van egy be nem fejezett beszélgetésünk! – emlékeztettem, mire bólintott.

-          Menjünk – állt fel, én pedig követtem. Bementünk az öltözőjébe, ahol ledőlt az ágyra, én pedig a székre ültem. – Szóval… hogyan legyen tovább?

-          Én… sajnálom, amit tettem. Buta voltam és féltékeny, csak nagyon nehéz. De tudom, hogy értünk van, hogy titokban együtt lehessünk és… és, ha ez az ára, valahogy majd csak megbirkózom vele – hadartam el egy szuszra.

-          Kicsim, ha nem bírod így, én nem fogom rád kényszeríteni! Akkor kitalálunk mást…

-          Micsodát? Marc itt már csak az lehet másik lehetőség, hogy bevalljuk… És én nem akarlak elveszíteni…. – suttogta.

-          Én se téged – kulcsolta össze ujjainkat. – Akkor folytassuk a színjátékot?

-          Nincs más választásunk – sóhajtottam. – Ígérem, hogy nem rendezek jelenetet a féltékenységem miatt.

-          Ígérem, hogy nem adok okot a féltékenységre! – mosolygott, majd közelebb húzott, hogy lehetősége nyúljon lágyan megcsókolni. Most, hogy ezt tisztáztuk, úgy éreztem kicsit megkönnyebbült a lelkem, és talán Marcé is… 

Vigésimo quinto capítulo

-          Miután Dani a saját részlegére ment, odasétáltam drága családomhoz. Reméltem, hogy Marc minden mozdulatomat látta az előbb, sőt, abban is bízok, hogy kellőképpen belefacsarodott a szíve!

-          Can – nézett rám Juliá. – Örülök, hogy méltóztattál idejönni – morcos volt, amit meg is értettem. Számítottam arra, hogy most egy hatalmas fejmosás fog következni.

-          Ne haragudj! – kértem elnézést. – Este már késő volt, mikor Danival kitaláltuk, hogy találkozzunk és nem akartam zavarni, később pedig elfelejtettem… - magyaráztam a jól átgondolt kifogást.

-          Én elhiszem, hogy tetszik, sőt örülök is, mert rendes fiú, de felelősséggel tartozom érted! Értsd meg, hogy szólnod kell, akárhova is készülsz!

-          Rendben – bólintottam. – Bocsánat – miután biztos volt abban, hogy egy életre megjegyeztem a dolgot, leült váltani pár szót fia menedzserével, minek köszönhetően Marc felém fordult és hadat üzent pár gyilkos pillantással. Óh, bocsánat, a hadat már a kézfogással megüzente…

-          Menj, egyél valamit! – ütögette meg Álex, bátyja vállát.

-          Ti nem jöttök? – kérdezte a többieket, akik bólogattak. Nem gondolom, hogy nekem is szólt volna a hívás, de azért követtem őket. Nem volt valami nagy étvágyam, de én is legyűrtem pár falatot a szendvicsemből. Elég kínos szituáció volt, mivel egyikünk se szólalt meg. Marcnak és nekem láthatóan tisztáznivalóink vannak, Álex és Alejandra pedig jobbnak látta, ha csendben meghúzzák magukat.

-          Megyek, átöltözök lassan.. – motyogta a bajnok, miután lenyelte az utolsó falatot is. Nem várt semmi választ, elment az öltözőjébe, én pedig utána.

-          Mit akarsz? – dörrent rám, miután beléptem az ajtón.

-          Beszélni – jelentettem ki határozottan.

-          Miről? Hogy a szemem előtt smároltad le Pedrosát? – szinte kiabált. Sose láttam még ilyen idegesnek. – Erről rohadtul nem volt szó!

-          Oké, sajnálom – vallottam be. Kicsit tényleg kezdtem megbánni, amit tettem. – De nekem ez nem megy!

-          Micsoda? – dermedt le.

-          Ez az egész… - suttogtam. – Nem bírom végignézni, ahogy eljátszod, hogy Ale tetszik. Könyörgöm, attól szétmar az ideg, hogy megláttam, ahogy a kezét fogod!

-          Szóval innen fúj a szél? – váltott újra normális hangszínre. – Bosszút állsz rajtam, amiért megfogtam a kezét?

-          Ő a legjobb barátnőm… te meg a pasim... nem okés, hogy együtt kell látnom titeket… - suttogtam.

-          Na és Dani? Dani a barátom! Ez sem okés! –húzta fel szemöldökét. – Értünk tesszük! – valahogy a vége már nem jutott el az agyamig. Olyan édesen mondta, hogy Dani a barátja, akár egy szerelmes kislány. Mosolyt csalt az arcomra, ebben a buta helyzetben is. – Min mosolyogsz? – kérdezte értetlenül.

-          Szóval Dani a barátod? – kuncogtam, vékony, kislányos hangon.

-          Kiforgatod a szavaimat – forgatta szemeit. Meg sem hallva, amit mond, folytattam.

-          Pedig tegnap este úgy tűnt, az ellentétes nem a zsánered… - haraptam be alsó ajkamat.

-          Ez így van! – mosolygott most már ő is.

-          Bizonyítsd! – simítottam kezemmel végig mellkasán. Nem kellett kétszer kérnem, vadul lecsapott ajkaimra, miközben a kulcsot ráfordította az ajtóban. Még volt egy kis időnk, amit sikeresen kiélveztünk az edzése előtt.

Kapkodva bújtunk vissza ruháinkba, miközben arcunkról le se lehetett vakarni a mosolyt.

-          Meg se beszéltük a dolgokat… - emlékeztetett.

-          Azt megbeszéltük, hogy szeretjük egymást – nyomtam csókot ajkaira. – A többit, majd később, rendben? Ígérem, jó kislány leszek!

-          Remélem is, mert nem osztozkodom – kacsintott.

-          Jól van, csak menj már – lökdöstem ki az ajtón. Berohantam a fürdőbe és megigazítottam a hajam, majd pár perccel később én is utána mentem.

-          Na, mi volt? – kérdezte Álex, mikor leültem közé és barátnőm közé.

-          Semmi – mosolyogtam. –Beszélgettünk… de még nem tisztáztuk az egészet, szóval az edzés után még lesz tárgyalni valónk – magyaráztam.

-          Ennyi idő alatt nem tisztáztátok az egészet? – húzta fel szemöldökét Álex.

-          Nem – ráztam a fejem, miközben majdnem felnevettem.

-          Azt hiszem, akkor nem akarom tudni – zárta le a témát Álex mosolyogva.
Oldalra néztem, ahol kedvesem éppen fejébe nyomtam a bukósisakot, majd felvette a kesztyűket. Tudom, hogy azt ígértem neki a múltkor, amit, de önzővé váltam az évek során és nem vagyok képes hagyni, hogy más ölelje, vagy csak hozzáérjen úgy, ahogy én szeretnék. 

Vigésimo cuarto capítulo

-          Sose kívánhattam volna magamnak ennél kellemesebb ébredést. Minden lélegzetvétele simogatta bőrömet. Elmosolyodtam, majd kinyitottam szemeimet. Még mindig szundított, holott ideje lenne felébredni.

-          Marc – simogattam arcát, minek következtében még szorosabban bújt hozzám.  – Ébresztő! – noszogattam.

-          Nem – makacsolta meg magát.

-          De igen! – rántottam le róla a takarót.

-          Nem – fordult másik oldalára. – Alszom.

-          Marc Marquez! – fordítottam magam felé arcát. – Most azonnal mássz ki az ágyból, különben… különben nem jövök ide többet!

-          Nem ér zsarolni – puffogott ugyan, de bevált. Felállt és kimászott az ágyból. Megigazítottam magunk után az ágyneműt, mire vadul rezegni kezdett a telefonja. – Ki az? – kérdezte fogkefével a szájában.

-          Álex – pillantottam a készülékre.

-          Mit ír? – közelebb lépett, miközben megnyitottam az üzenetet.
„Apának feltűnt, hogy nincs itt Can, kiszedte belőlem, hogy a pályán van, de többet nem mondtam! Elmegyünk Alejandráért, majd hozzátok… TALÁLJ KI VALAMIT!!!!!”

-          Ójajj – nyeltem nagyot. – Most mit csináljunk?

-          Szedd össze a cuccaidat, kitalálunk valamit – a polcra dobta a mobilt, majd visszasietett a fürdőszobába. Alig tíz perccel később teljes harci díszben vártam, hogy visszaérjen.

-          Na? – kezdtem ideges lenni. Lebuktam! Oké, Juliá csak annyit tud, hogy a pályán vagyok, de az már egy fél lebukás…

-          Két választásunk van: 1. Feladjuk magunkat! 2. Segítséget kérünk Danitól.

-          Danitól? Miben segíthetne? – ráncoltam szemöldököm.

-          Én eljátszom, hogy Ale tetszik, neked pedig azt kellene, hogy Pedrosáért vagy oda… Vagy csak egy éjszaka volt, akármi – magyarázta az elsőre bugyutának tűnő ötletét.

-          Nem – tiltakoztam. – Az is elég, hogy a legjobb barátnőm belekevertük, nem fogom őt is. Amúgy se tudnám eljátszani, hogy tetszik, mikor szemmel láthatóan másért vagyok oda…

-          Próbáld meg! Értünk – simogatta meg arcom, majd lágy csókot lehelt ajkaimra.

-          Rendben – sóhajtottam. Újabb csókot kaptam tőle, mielőtt az ajtóhoz indultam. – Köszönöm az estét!

-          Én köszönöm – mosolygott kajánul. Adtam egy puszit az arcára, majd Pedrosa lakókocsijához indultam. Hiába, a hazugság további hazugságokat szül, míg végül egyszer megunod és bevallasz mindent, vagy annyira belebonyolódsz, hogy csak spontán lebuksz. Ilyen helyzetben pedig ember legyen a talpán, aki eldönti, mi lenne a helyes, hiszen mi csak együtt szeretnénk lenni, akárhogyan is.
Észrevétlenül lépkedtem fel a lépcsőn, majd lassan lenyomtam a kilincset. Nyitva! Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem egy kalandos éjszaka miatt van nyitva az ajtón, mert igen kínos lenne ezek után előállni a tervünkkel.
Kopogtam, de nem érkezett válasz.

-          Próba, szerencse – sóhajtottam egy nagyot, majd lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón. Az ágyra pillantottam, de teljesen üres volt. – Dani – szólaltam meg, de nem hallottam választ. – Dani – hangosabban is kiejtettem nevét, mire pár pillanat múlva egy szál rövid törölközőben jelent meg előttem.

-          Mit keresel itt? – nézett rám rémülten.

-          Jesszus, ne haragudj! – fordultam el gyorsan. Hallottam, hogy matat, majd pár pillanat múlva szólt, hogy megfordulhatok. – Tényleg ne haragudj… - kezdtem bele. – Kopogtam, de nem feleltél és nyitva volt az ajtó…

-          Biztos úgy felejtettem – sóhajtott. – Mi történt?

-          Szükségem van a segítségedre – tördeltem ujjaimat. – Vagyis, nekem és Marc-nak…

-          Lebuktatok? – húzta fel kérdően szemöldökét.

-          Majd nem… félig… - grimaszoltam. – Este kilógtam, hogy Marcal aludjak, és Juliá valahogy észrevette. Álexből kiszedte, hogy a pályán vagyok, de csak ennyit! Most elmentek Alejandráért, de lassan ideérnek és tuti, hogy számon leszek kérve – magyaráztam.

-          És, hogy jövök én a képbe? – fonta össze karjait mellkasa előtt.

-          Kérlek, mondd azt, hogy veled voltam! – nyögtem ki.

-          Hazudjam, hogy együtt járunk?

-          Vagy csak, hogy egy éjszaka volt, vagy, hogy ennyire jó barátok vagyunk… akármit… - féltem, hogy nem egyezik bele, így inkább könyörgőre fogtam.

-          Rendben – mosolyodott el.

-          Tényleg? Benne vagy?

-          Persze – bólintott. – Segítek – ígérte mosolyogva.

-          Köszönöm – közelebb léptem és megöleltem.

-          Nos, akkor gyere Drágám, találjunk ki egy közös sztorit – nevetett, ami engem is felderített. Dani remek srác, ez nem kérdés!

*Marc szemszöge*

Miután Can írt egy SMS-t, hogy minden rendben, úgy döntöttem elindulok a bokszok felé apáék elé, ám ahogy kiléptem a lakókocsim ajtaján, drága családom már várt rám.

-          Sziasztok – színleltem meglepődöttséget.

-          Szia – apa hangján éreztem, nincs jó kedvében. – Candela?

-          Mi van vele? – ráztam a fejem értetlenül.

-          Én is ezt kérdem! Hol van? – komolyodott meg. Lehet, hogy nem az ő lánya, de felelősséggel tartozik érte.

-          Honnan tudjam? – tártam szét karjaimat megadóan. Apám azonnal öcsihez fordult.

-          Nekem csak annyit mondott, hogy a pályára jön… - motyogta ő is.

-          Hol a fenében lehet az a lány? – morgolódott apu tovább, miközben a motorhome felé indultunk.

-          Próbáltátok már a telefonját? – kérdezte Alejandra, aki mellém sodródott és egy sejtelmes pillantással ’’kérdezte meg’’, mi is ez az egész.

-          Nem – felelte apám.

-          Megcsörgettem – kaptam elő a zsebemből a telefonom, majd megnyomtam az egyes gyorshívást. – Szia, Can – szóltam bele, mikor négy csörgés után felvette. – Merre vagy? Apáék égen-földön téged keresnek….

-          Tíz-tizenöt perc és ott leszek a home-ban – válaszolt, majd bontotta a vonalat.

-          Jön a home-ba – tájékoztattam a többieket, akik bólintottak. Útközben úgy döntöttem elkezdem a másik színjátékot, így közelebb léptem Alejandrához és szívélyesen kezdtem faggatni a repülőútról, hogy mivel ütötte el tegnap az időt és hasonlók. Úgy láttam bevált, mert apa elmosolyodott.

A homehoz tartva, aztán fotósok tömkelegén kellett áthámoznunk magunkat. Ale megfogta a kezem, hogy ne veszítsük el egymást a tömegben, mert nélkülem aligha jutna be a homeba. Végül átverekedtük magunkat az ajtón is, de attól félek, pár fényképet így is készítettek.

-          Utálom ezt – dünnyögte Álex, majd keresett magának egy széket.

-          Igen, ezt én se szívlelem – sóhajtottam.
Álex oldalra pillantott, így jól látható volt, hogy Can és Dani is az ajtó előtt járnak már.

-          Köszi – mosolygott Danira, amiért kinyitotta előtte az ajtót.

-          Nincs mit – vont vállat a srác. Vártam, hogy kedvesem egyenesen felénk sétáljon, de amint ránk pillantott, lehervadt a mosoly az arcáról. Követtem a tekintetét és ekkor vettem észre, hogy még mindig Ale kezét szorongatom.

-          Dani! – szólt barátom után, aki indult volna a másik irányba.

-          Igen? – nézett hátra meglepetten. Can közelebb lépett, majd finoman megcsókolta Pedrosát.

-          Sok sikert! – mosolygott rá. Egyszerre lettem dühös, féltékeny, ideges és csalódott. Ez meg mégis minek kellett? 

vigésimatercera capítulo

-          Másnap végül újra elmentünk jetskizni. Nagyon vártam már, hogy a habokat szeljük, ám annál is jobban vártam a hétvégi futamot. Ahogy tudtuk, kiélveztük egymás társaságát, de egyszerűen nem volt az igazi. Vele akartam lenni, végre hallgatózó fülek, figyelő kistestvérek és minden egyéb nélkül.

-          Elintézem, hogy este itt aludj… velem! – suttogta, mielőtt kiszálltunk az autóból. Minket a hotelhez hozott, ám Marc lakókocsiban aludt a ringnél. Ezen a héten a németországi Chemnitz városát veszik be a motorosok. A Sachsenring nem tartozik Marc kedvencei közé, de ettől függetlenül bízik abban, hogy jó eredményt sikerül elérnie.
Ledobáltam a táskáimat és ledőltem az ágyra. Türelmetlenül bámultam a plafon repedéseit várva, hogy valami csoda történjen. Végül, megjelent Álex.

-          Van kedved kimenni Marchoz? – mosolygott.

-          Ezt most nem komolyan kérdezted, ugye? – pattantam fel az ágyról.

-          Várj… várj! – állított meg nevetve. – Előbb még eszünk, meg sétálunk kicsit a városban – mosolygott.

-          Jó… - rántottam meg a vállam. Felkaptam kistáskámat és követtem a jövendőbeli mostohaöcsém.
Sajnos, átvertek. Majd egésznap a várost fedeztük fel, minek köszönhetően még a lábam is megfájdult. Persze Chemnitz gyönyörű, kétség nem fér hozzá, de felfedezni hosszú és fájdalmas. Végül azért kinéztünk délután a Sachsenringre. Marc ég csapatával folytatott megbeszélést, ezt követően pedig Lara várta egy interjúra.

-          Szia – léptem a várakozó lányhoz, mikor nem szegeződtek irányunkba kamerák.

-          Szia – mosolygott. – Hogy vagy?

-          Elvagyok – rántottam vállat. – És te? Kicsit nyúzottnak tűnsz…

-          Volt pár dolog mostanság, de… megvagyok - bólintott.

-          Micsoda? – lepődtem meg. – Persze csak, ha nem vagyok túl indiszkrét.

-          Szakítottam Sergioval, ő pedig nehezen fogadta el – magyarázta. – De már vége, ezúttal komolyan!

-          Óhh, értem. Sajnálom… - húztam el a szám.

-          Köszi, de… én annyira nem – mosolyodott el halványan. – A munkám most sokkal fontosabb, ráadásul nem állt túl jól a szénánk mostanság… meg kellett hoznom ezt a döntést – mesélte.

-          Milyen döntést? – kíváncsiskodott Marc.

-          Ne kíváncsiskodj, mert hamar megöregszel! – szóltam rá.

-          Így van! Ez női beszélgetés – kuncogott Lara.

-          Óhh, bocsánat. Szóljatok, ha van más téma is, mint a smink és a hajápolók… - hátrált.

-          Ilyennek ismersz te engem? – suhintottam egy aprót hátára.

-          Igen – rötyögött.

-          Jól van Marc Márquez, ezért még kapsz!

-          Remélem valami szépet… - ragyogtak fel szemei. – Mondjuk este… - kacsintott. Beharaptam alsó ajkamba és őszintén bevallom, kicsit elképzeltem magam előtt…

-          Jól van te hős szerelmes – forgatta szemeit drága riporterünk. – Gyere, és válaszolj a kérdéseimre! – Marcito hűséges kiskutyaként követte, majd tette a karrierjével járó macerákat és válaszolt a televízió kérdéseire. Elmentem a kantinhoz és vettem egy kis nassolnivalót, amit elfogyasztottam, míg kedvesem végzett.

-          Itt vagyok! – futott be, majd mosolyogva leült mellém. – Mi jót csináltál?

-          Nassoltam kicsit – mosolyogtam rá, majd fejem a vállára hajtottam. Nagyon fáradt vagyok, ami nagy részben köszönhető az utazásnak.

-          És nekem nem hagytál? – kiskutyás könyörgő szemeit vetette be.

-          Tessék – nyújtottam át az utolsó falatot.

-          Köszönöm – simogatta meg arcom. Majdhogynem megcsókolt, de megpillantottam Juliát és inkább elfordultam. Drága Márquez apuci időszerűnek látta visszamenni a szállodába, hiszen lassan sötétedik. Azzal ne is törődjön, hogy én esetleg ma még alig kaptam a kedvesemből… Persze, nem vagyok telhetetlen, de szerelmes igen.

-          Hívj fel később, jó? – suttogtam Marcnak, mikor megöleltem. Bólintva helyeselt, majd arcomra adott egy puszit és utamra engedett. Másképp terveztem ezt a napot… Öt perc szabadidőnk nem volt kettesben. Kicsit csalódottan, de megvacsoráztam, majd felmentem a szobámba zuhanyozni. Alig dobtam le ruháimat és léptem be a zuhanykabinba, mikor megszólalt a mobiltelefonom. Jellemző… Magam köré csavartam a törölközőt, majd kiszaladtam a szobába. Nem mintha bárki megláthatna, de mindesetre nem szeretnék meztelenül itt rohangálni. – Szia – kaptam mosolyogva fülemhez a telefont, miután láttam, Marc keres.

-          Szia, Kicsim! – az ő hangja is mosolygós volt. – Mit csinálsz?

-          Éppen tusolni készülök – motyogtam. – És te?

-          Én… nos… mit szólnál, ha azt mondom, hogy azt tervezem, veled alszok?

-          Egyrészt örülnék, másrészt… azért megnézném, hogy csinálod… - kuncogtam.

-          Tusolj le, öltözz fel és addigra ott leszek! – motyogta. – Megmutatom a lakókocsim… - kuncogott.

-          Rendben – lelkesültem fel. Annyira szeretem, hogy mindig jó ötletei vannak. Én bezzeg csak sajnálkozom, de eszembe nem jutnának ilyen nagyratörő tervek. – Indulok készülődni, siess! – kinyomtam a telefont, majd a fürdőszobába rohantam. Szuper gyorsan és őrült lelkesen álltam a zuhanyrózsa alatt és tisztogattam magam. Miután végeztem gyorsan megtörölköztem, majd egy egyszerű, laza, kényelmes ruhába bújtam, a topánkámmal kiegészítve. Kifésültem a hajam, majd felkentem egy vékony réteg szájfényt.
Kinéztem az ablakon, de Marc még nem volt sehol. Kezembe vettem a mobilt és küldtem egy üzenetet Álexnek, arról, hova is készülök. Remélem, falaz majd nekem. Ismét az ablakra pillantottam, ahol kedvesem éppen leparkolt. Felkaptam a táskám, majd leoltottam a lámpát és bezártam a szobát. Lábujjhegyen osontam le a kijáratig, nehogy valaki előtt lebukjak, majd kiszaladtam szerelmemhez.

-          Ki ez a csinibaba? – vigyorgott.

-          Egy lány, aki már majd’ megőrült… - csókoltam meg, amit ő örömmel viszonzott. Alig vártam, hogy kiérjünk a lakókocsikhoz, és ezt rajta is így láttam. Gyorsan hajtott, de azért figyelt a sebességhatár betartására. Elég sötét volt ahhoz, hogy ne kelljen félnünk attól, hogy meglátnak, így lassan, kézen fogva sétáltunk átmeneti szállásához, miközben elmesélte a mai napjának azon részét, amit én nem követhettem szemmel és füllel.

A lakókocsiban ledobtam a táskám, majd lehuppantam az ágyra és cipőmtől is megszabadultam.

-          Tudod, min gondolkodtam? – dőlt le mellém.

-          Nem, de úgy érzem, pillanatokon belül megtudom – kuncogtam.

-          Utálom, mikor ezt mondod – forgatta szemeit.

-          Olyan jó ezzel idegesíteni – simogattam tenyerében a vonalakat.

-          Köszi, én is szeretlek – kuncogott. – Szóval azon gondolkodtam, hogy megpróbálhatnék szerezni itt valami munkát… - mesélte. – Mondjuk tolmács, vagy valami – mosolygott.

-          Ez aranyos tőled – hajoltam közelebb egy csókra. – De mindenki, aki itt van, tud kellőképpen angolul.

-          Jó, de… - kezdett ismét ötletelgetni.

-          Marc… - simogattam arcát. – Ez nagyon aranyos tőled, de lásd be, hogy itt nincs szükség senkire se azért, mert jól beszél angolul – mosolyogtam.

-          Csak szerettem volna, ha mindig velem lehetnél… - motyogta.

-          Itt vagyok és itt is leszek – szinte már a szájába suttogtam a szavakat. Tarkómra simította kezét, majd közelebb húzott egy lágy csókra. Hosszúra nyújtottuk és egyáltalán nem úgy tűnt, hogy el akarnánk szakadni egymástól.
Keze lassan ruhám alá vándorolt, majd lágy simogatásokkal húzta egyre feljebb és feljebb testemen. Egy szónak se kellett elhangoznia köztünk, hogy tudjuk, ugyanazt szeretnénk. Lassan megszabadítottam a ruháitól, miközben ő is hasonlóképp tett velem, majd átadtuk magunkat a lágy, finom élvezetnek. Egymással.