trigésimo capítuló

-          Nem gondoltam volna, hogy a jósképességeim ennyire jók, de úgy látszik mégis. Másnap Marc, aránylag könnyedén megszerezte a győzelmet jelképező trófeát, így egész délután, és este láthattam széles mosolyát, mely engem is jobb kedvre derített. Nagyon büszke voltam a versenyzési stílusára, ám eszembe jutott. Lassan nekem is el kellene döntenem, mit szeretnék kezdeni az életemmel. Tinédzserként jó ötletnek tűnt az angol mellett dönteni, ám mára annyian beszélik, hogy nehéz ezzel kapcsolatban megtalálni a nekem megfelelő munkát.

-          Most komolyan… Te milyen szakmában tudnál elképzelni? – tettem fel a kérdést Marcnak, már otthonukban.

-          Ne tudom, de ne is ezt vedd figyelembe, hanem, hogy mi tenne boldoggá…

-          Igazából… mindig is szerettem volna modellkedni…. – vallottam be. – De nem vagyok elég jó hozzá!

-          Ne beszélj hülyeségeket! Sokkal szebb vagy, mint némely anorexiás kiscsaj a kifutókon! – simított végig arcomon. – Miért nem próbálod meg?

-          És, ha csak csalódok? – bújtam ölelésébe.

-          Akkor tanulsz egyet a hibádból – rántott vállat. – Ez az élet, Kicsim.

-          Tudom… én csak annyira félek ismeretlen dolgokba vágni a fejszémet…

-          Én itt leszek veled, bármi történjen! Együtt majd megoldjuk – apró csókot leheltem ajkaira, majd a laptop felé fordultam, melyen alig pár perce még ő internetezett. Bírtam a keresőbe, hogy modell cégek és ismerkedni kezdtünk velük.

-          Ehhez, mit szólsz? – mutattam páromnak az egyik ügynökséget. Nagyon szép és bizalomgerjesztő volt a weboldaluk, bár nem voltam naiv, tudtam, ez még koránt sem jelent semmit.

-          Szerintem fel kellene hívnod – mosolygott, majd kezembe nyomta telefonomat.

-          Rendben – sóhajtottam, majd tárcsázni kezdtem a telefonszámot. Marc fejét a vállamra tette, miközben a laptopon pötyögött valamit.
Szerencsére a túloldalon hamar felvették, így beszélgetésbe elegyedtem a nővel.

*Marc szemszöge*

-          Gyerekek! – rontott be öcsém a szobába. Can még telefonált, így jeleztem, hogy csendesedjen el. Félretoltam a laptopot és felálltam az ágyról.

-          Mi a baj? – kérdeztem testvéremet halkan, hogy ne zavarjuk szerelmemet.

-          Ezt a szemetesben találtam – emelte fel a gyermekkori közös képünket, mely eddig a nappaliban állt a szekrényen. Édesanyánk kedvenc fényképe volt rólunk.

-          Hogy érted azt, hogy a szemetesben? – vettem ki kezéből a képet.

-          Ahogy mondom. Éppen a szemetemet vittem le a kukába, amikor megláttam ezt is ott – mesélte kisöcsém. – Megnéztem és egy eljegyzési partis kép van a helyén apáékról – kezdett bennem felmenni a pumpa. Hogy képzelik, hogy csak úgy kihajítanak egy ilyen fontos emléket? Nem véletlenül volt ott, ahol!
Persze egészen biztos voltam abban, hogy nem édesapám tette, így azonnal Carmenhez rohantam, hogy számon kérjem. Berontottam a szobájuk ajtaján, arra azonban nem számítottam, hogy éppen nagyban elmerülnek egymás szájában.
Gondolatban hálát adtam Istennek, hogy még nem jutottak előbbre…

-          Mit jelentsen az, hogy a szemétben volt a fényképünk? – förmedtem jövendőbeli mostohaanyámra.

-          Hogy érted azt, hogy a szemétben? – döbbent le édesapám is.

-          Micsoda? Csak nem gondolod, hogy szándékosan dobtam ki? Telefonáltam a képek rendezése közben. Ne haragudjatok, biztosan elbambultam. Természetesen sosem dobnám ki, hiszen csodálatos kép rólatok – bájolgott, de jól láttam szemében a gyűlöletet irántunk.

-          Látjátok, csak egy félreértés volt – engedett fel apám. – Nem kell mindent ennyire komolyan venni – veregetett hátba, majd visszaült Carmen mellé és magához húzta. Sose éreztem még így, de most szívesen leordítottam volna édesapám fejét, hogy észhez térjen, ahogy ő is tenné velem fordított helyzetben.
Szó nélkül hagytam őket a szobában, majd a nappaliban régi helyére tettem a fényképet. Ezt anya idetette, így itt is fog maradni!

-          Mi történt? – karolt át kedvesem hátulról, amint visszatértem szobámba.

-          Csak az anyád… - dünnyögtem, majd összekulcsoltam ujjainkat. – Ki akarta dobni egy, az öcsémmel közös képet, hogy kitehesse az apámmal közös eljegyzési fotóját… - forgattam szemeimet.

-          Sajnálom – lehelt apró csókot nyakamra.

-          És mi volt az ügynökséggel? – fordultam meg, hogy szemben állhassak vele.

-          Kaptam egy időpontot, egy meghallgatásra – mesélte mosolyogva. Jól látható volt, ez mennyire boldoggá teszi.

-          Szuper – hajoltam közelebb, hogy lágyan megcsókoljam. – És mikor lesz?

-          A következő versenyed alatt – harapott alsó ajkára. – Pontosabban az időmérő alatt. Este elutazhatok és így veled leszek a futamon… - kezdett azonnal megoldást keresni.

-          Hé, Édes! Nyugi! – simogattam arcát. – Elmész, és jól teljesítesz, cserébe pedig én is! És aztán együtt töltünk pár hosszú hetet. Romantikázunk, élvezzük a napsütést… elmegyek hozzád és megcsináljuk a szobafelújítást, amit úgy szeretnél – meséltem neki terveimet. Bár lesz pár elintézni valóm a szünetben, abban biztos vagyok, hogy az időmet vele szeretném tölteni.