treinta y tres

Itt vagyok, megérkeztem! Nem fogok mentegetőzni, sem magyarázkodni. Egyszerűen most jutottam el idáig, remélem ettől függetlenül tetszeni fog a rész! És csak emlékeztetőül: 2+1 rész van hátra a történetből! 

-          Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik – csóválta fejét.

-          Apa… - Marc felugrott az ágyról. Magyarázkodásba kezdett, de édesapja nem adott rá esélyt.

-          Nem érdekel – fojtotta belé a szót azonnal. – Azonnal öltözz fel és menj a kocsihoz!

-          Nem apa – tiltakozóan megrázta a fejét. Testem köré csavartam a takarót, majd felálltam kedvesem mellé. – Nem hagyom itt Cant!

-          Marc, nem fogom kétszer elmondani! Tűnés a kocsihoz, ha még akarsz életed során motorra ülni! – Soha életemben nem láttam még Juliát ennyire kiborulva. Azt se hittem, hogy egyáltalán képes rá.

-          Juliá, kérlek hallgass meg minket – léptem előrébb.

-          Öltözz fel és fogd be a szád! – kiáltott rám.

-          Nem beszélhetsz így vele! – Marc is kezdett dühbe gurulni. Nyakán kidagadtak az erek, miközben kiabált. – Semmit nem ártott neked!

-          Nem kérdeztelek, ugye? Irány a kocsihoz! – nem bírtam tovább, engedtem, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Kétségbeesetten néztem végig, ahogy a szerelmem felveszi ruháit, bepakol a sporttáskájába, majd elindul lefelé a lépcsőn.

-          Kérlek ne… !- szaladtam utánuk. Marc közelebb akart lépni, de édesapja megakadályozta.

-          Kocsi! – adta ki parancsba neki. Marc az ajtóhoz lépett, ahol testvére várta. Gyilkos pillantást küldtem a legifjabb Marqueznek, amiért idevezette édesapját.

-          Ne tedd ezt! – fordultam ismét Juliá felé.

-          Candela, az apja vagyok! Ez a legjobb neki, idővel majd mindketten rájöttök. Addig pedig, kérlek, tartsd távol magad a házamtól és a családomtól! – megsemmisülve rogytam össze, miután becsapódott utánuk az ajtó. Elveszítettem!

Napokat töltöttem a négy fal között. Mintha ezáltal vezekelhetnék Istennek, aki megszán és visszaküldi hozzám a fiút, akit szeretek. De persze, semmi nem történt. Marc egyetlen életjelet se adott magáról. Kezdtem beleőrülni a tudatba, hogy tényleg elveszítettem. Nem tettem semmit, mégis megfosztottak a lehetőségtől, hogy szeressem őt, és ő viszont szerethessen. Aki ezek után még azt meri mondani, hogy az élet igazságos, azon esküszöm, saját magam hajtok át egy kamionnal!

-          Le kellene zuhanyoznod – tanácsolta Ale.

-          Nem, nem akarok – suttogtam.

-          Can, nem lesz jobb attól, hogy itt ülsz kinyúlt bemelegítőben, ápolatlanul, étlen-szomjan! Marc nem akarná, hogy et tedd… - az utolsó mondatot alig hallhatóan mondta, mégis szíven ütött.

-          Ő nincs itt – letöröltem könnyeimet. – És többé nem is lehet. Nem választhatom el a motorozástól!

-          Annyira hülyeség! Nincs joguk választásra kényszeríteni titeket, nem vagytok igazi testvérek!

-          Gondolj bele, mennyire elítélnék, hogy kikezdett a mostohahúgával… - suttogtam.

-          Miért ítélnék el? Mert mer szerelmes lenni? És, ha éppen te vagy az? Nem megerőszakolt, hanem szeret, már hosszú évek óta! – Alejandrának igaza volt ugyan, de ezt az emberek úgy se értenék meg…

-          Hiányzik… - suttogtam.

-          Minden rendben lesz! Valamit kitalálunk, ígérem! – megsimogatta a hátamat. – De kérlek, ne hagyd el magad! – felsóhajtottam, majd a fürdőszobába vettem az irányt. Kelletlenül végeztem a mindennapos tisztálkodási teendőimet, mikor meghallottam a telefonom csipogását. Rövid volt, szívem mégis kétszer gyorsabban kezdett verni.

-          Nem te csipogtál, ugye? – szaladtam le egy szál törölközővel testem körül.

Nem – rázta fejét. – A tied volt – kezembe vettem az apró készüléket és a kijelzőre pillantottam.
„Holnap 14:30, étterem a Telecino TVcsatorna stúdiója mellett. Légy ott, ha szereted! Lara”
Hosszú percekig döbbentem meredtem a kijelzőre. Nem értettem, hogy ez most mi, de éreztem, hogy Lara segíteni próbál, szóval úgy döntöttem, mindenképp elmegyek.