vigésimo ocho capítulo

-          Egyedül ébredtem. Nem csak az ágyamban, az egész szobában nem volt senki, amitől eléggé elszoktam az utóbbi időkben Marc mellett. Kimásztam az ágyból, belebújtam a köntösömbe, majd körbenéztem a lakosztályban, de Alejandra nem volt sehol. Kinéztem a folyosóra, de ott sem láttam. Kezdett bosszantani a dolog. Hová tűnhet csak így el?
Átsétáltam Álexék szobájához, majd bekopogtam.

-          Szia, nem láttad Alet? – kíváncsiskodtam, mikor kinyitotta az ajtót, de csak tiltakozóan megrázta fejét.

-          De segítek megkeresni – bezárta maga mögött az ajtót, majd szétváltunk, a folyosó két irányába elindulva. Minden létező helyen megnéztem, halban, lépcsőn, portán, de nem volt sehol. Visszaindultam a szobánkhoz, miközben elővettem a telefonom, hogy tárcsázzam a számát. Legalább nyolcat csengett, de nem vette fel. Elkezdtem pözyögni egy SMS-t Marcnak, hátha ő tud róla valamit, miközben Álex után indultam.

-          Megtaláltad? – néztem fel rá, mikor összetalálkoztunk.

-          Nem, izé… nem láttam – motyogta. Fura volt, olyan zavartnak tűnt. Elküldtem az SMS-t kedvesemnek, majd jobban szemügyre vettem jövendőbeli öcsikémet. Ebben a pillanatban nem is olyan messze ismerős zenére lettem figyelmes. Azonnal felismertem, ez Marc csengőhangja, mikor SMS-e érkezik, ami éppen most érkezhetett… Elindultam a hang után, nem sejthettem, hogy nem kellett volna. Nem is olyan messze a szobánktól, az én drága, egyetlen szerelmem éppen a legjobb barátnőm száját fedezte fel. És ha ez még nem is lenne elég, kezével lábát simogatta és mini ruháját tolta egyre feljebb és feljebb.
Majd hogy nem magáévá tette a folyosó kellős közepén!!!

Mint akit pengeéles késsel szúrtak szíven, sosem éreztem még magam ennyire megalázva. A két számomra legfontosabb ember… ha bennük nem bízhatok, hát kiben?
Visszarohantam a szobába, egyenesen a fürdőszobába. Leráncigáltam alvós gönceimet magamról, majd gyorsan belebújtam az első ruhába, amit találtam. Összekapkodtam holmijaimat, majd a bőröndömet az ágyra dobtam és összegyűjtöttem mindent, amiket a napok során kipakoltam. Egyetlen célom volt, minél előbb, minél messzebb kerülni innen. Undorodtam azoktól az emberektől, akiket az imént odakint láttam.

-          Can, hallgass végig! – rontott be Marc. Kezem után nyúlt, de elrántottam.

-          Ne merészelj hozzámérni! – kiáltottam rá.

-          Kicsim, kérlek! – suttogta elhalló hangon.

-          Becézgesd Alejandrát, vagy akit akarsz! De számomra mostantól halottak vagytok! – magamra kaptam a kistáskámat, majd bőröndömet magam után húzva indultam ki a szállodából. 

      A portással hívattam egy taxit, mely alig öt perc múlva meg is érkezett. Beszálltam és a reptérre indultam. Előtört belőlem az eddig elfojtott zokogásom. Addig sírtam, míg nem elkezdett fenyegetni a kiszáradás veszélye. A sofőr nagyon készséges volt, nem szólt semmit, amiért telesírtam az ülését, sőt, még zsebkendővel is megkínált. Apró gesztus, melynek fontosságát életem legrosszabb napján értettem meg igazán.