veintidós capítulo

-          Anyám, miután rájött, hogy a szobámban jelenleg egy lélek sincs, azonnal Marchoz indult.

-          Mit csináljunk? – néztem rá kétségbeesetten. Idegesen harapott ajkába, miközben próbált kitalálni valamit. Láttam, ahogy lenyomódik a kilincs, így gyorsan beugrottam az ágy alá, magammal rántva papucsomat is. Marc magára rántotta a takarót, és bekapcsolta a tévét. Anyám benyitott, majd körbenézett, de nagy bánatára, itt sem talált. Éppen kifele indult, mikor Marc levette pillantását a képernyőről.

-          Baj van? - kérdezte nevelőanyjától.

-          Nem, én csak… Nem láttad Candelat?

-          De, elment… sétálni… - talált ki valami elfogadható hazugságot. – Azt mondta át szeretne gondolni pár dolgot. Úgy egy fél órája ment el körülbelül, szerintem hamarosan visszajön – magyarázkodott. Imádom ezt a srácot!

-          Értem. Köszönöm – felelte anyám, majd hátrálni kezdett.

-          Nincs mit – motyogta Marc, majd újra a tévéhez fordult. Nem hallottam ajtócsukódást, így előbújni sem mertem. Csak feküdtem ott, kényelmetlenül, mígnem Marc lógatta le fejét az ágyról, egy hatalmas vigyorral arcán. – Na, jó vagyok, vagy jó vagyok?

-          El ne szállj – motyogtam. Besüllyedt alatta az ágy, így a hátamban éreztem már a léceket.

-          Csak nem kényelmetlen? – kuncogott szorult helyzetemen.

-          De – morogtam. – Ülj vissza a helyedre, kérlek! – persze ő még megtréfált előtte. Elkezdett mozgolódni, majdhogynem ugrálni az ágyon. Valószínűnek tartom, hogy a tüdőm térfogata kisebb lett a normálisnál és a lécek nyoma beépült a bőrömbe. – Meg fogsz ölni – nyögtem, mire nevetve lemászott és kisegített. – Fáj – kaptam panaszkodva a hátamhoz.

-          Később megmasszírozom – húzott magához. – Menj, öltözz fel! Lent tisztává teszem a terepet, hogy kiosonhass majd a hátsó ajtón… - értettem, mire céloz. Nyomtam egy apró csókot az ajkaira, majd feltűnés nélkül surrantam át szobámba. Szép kis akció volt, ahogy varázsoltam magamból valamit, röpke öt perc alatt, majd leosontam a lépcsőn, és míg Marc elterelte szüleink figyelmét, kimentem a hátsó ajtón. Megkerültem a házat és elrohantam a közeli pékségbe. Ha már Marcito sétát hazudott, szerzek bizonyítékot, hogy házon kívül jártam.
Tíz perccel később egy nagy zacskó péksüteménnyel tértem vissza.

-          Jó reggelt! – mosolyogtam.

-          Neked is! – bólintottak. Már Álex is fent volt.

-          Merre jártál? – esett nekem anyám.

-          Carmen… - kérte Juliá finoman, hogy ne támadjon le.

-          Kiszellőztettem a fejem – rántottam meg a vállam. – Marc nem szólt? Pedig direkt megkértem..

-          De, mondtam – mosolygott.

-          Akkor jó – biccentettem felé. – Hoztam egy kis péksüteményt. Van benne kalóriaszegény is – pillantottam a srácok felé.

-          Szuper, köszi – Álex felállt egy tányérért, majd kipakoltuk rá, amiket vásároltam. Lehuppantam a fiúk közé és én is elvettem egyet magamnak. Marc az asztal alatt feltűnés nélkül combomra simította kezét. Egy mosollyal jutalmaztam.
Reggeli közben aztán megbeszéltük, hogy Álex is velünk tart, mivel már jobban érzi magát. Remélem, tényleg így van, és nem csak azért mondja, hogy végre kimozduljon itthonról. Nem szeretném, ha nélküle utaznánk a következő helyszínre.
Miután lenyeltük az utolsó falatokat is, az emeletre siettünk. Marc kölcsönadta nekem egyik motoros ruháját, amit crossozáshoz használ. Viccesen festettem benne, de fő a biztonság.

A pályán persze Marcot már mindenki ismeri. Mégis inkább az keltette fel a figyelmem, hogy rengeteg más nemzetiségű ember jár ide gyakorolni. Ennyire ismert és jó lenne ez a pálya?
Én majd osztozom Marccal a motoron, Álexé túl magas nekem. Előbb persze tartott nekem egy jó kis bemutatót, hogyan is csinálják ezt a profik. Mosolyogva állapítottam meg, milyen nyugodtsággal és tökéletességgel száguld át a pályán egy fiatal bajnok. Egyszer azért megnézném, ahogy cross versenyt tart Valentino Rossival.

-          Na? – fékezett le végül előttem.

-          Aranyos kis bemutató volt – mosolyogtam.

-          Köszönöm – kuncogott. – Na, gyere! – felültem a motorra, ő pedig megállt mellettem, így segített, magyarázott. Nem volt sokkal nehezebb, mint a motort. Legalábbis ezt hittem, míg el nem indultam a pályán. Sokkal nagyobb az esések lehetőség. Sikerült is beszereznem párat, de ahhoz képest, hogy kezdő vagyok, még egész jól megúsztam a nap végére. – Teljesen sportossá teszel – kuncogtam.

-          És ez baj?

-          Nem, nem ezt mondtam – ráztam a fejem. – Örülök, hogy van, aki rá tud venni, otthon csak néha jártam el futni…

-          Nem látszik – méregetett hátulról. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Úgy értem, nem látszik, hogy nem sportoltál… - vigyorgott.

-          Olyan vagy… - forgattam szemeimet.

-          Milyen? – karolt át hátulról.

-          Kísértésbe viszel… - suttogtam.

-          Az csak jó… - csókolt meg. Álexre néztem, aki mosolyogva forgatta mellettünk szemeit. Mintha csak kisgyerek lenne, aki elpirul a csókjelenetektől.