diecinueve capítulo

-     – Sokat jelentett, hogy rájöjjek, mennyire nagyon szeretlek téged! Alex számomra csak egy jó barát, egy testvér. Nem élveztem a csókját és nem akarok többet. Viszont neked minden csókod, érintésed és pillantásod élvezem, és többet szeretnék belőle! – vallottam be, mire közelebb hajolt és hosszasan megcsókolt.

-     A szívinfarktust hoztad rám – motyogta.

-     Ne haragudj! – simogattam arcát.

-     És miért rohantál el? Apa miatt? Esküszöm, hogy nem így terveztem! Főleg nem az Alejandrásat! – kezdett hevesen magyarázkodni.

-     Tudom – ujjamat a szájára tettem, hogy elhallgasson. – Sajnálom, hogy leléptem, csak kicsit felhúztam magam – motyogtam. Magához húzott és szorosan megölelt. Nem akart elengedni és én se akartam, hogy így tegyen.

-     Mit szólnál, ha itt maradnék éjszakára? – vetette fel hirtelen az ötletet.

-     Micsoda? – néztem rá meglepetten. – Nem. Mármint… örülnék, de holnap edzés és időmérő és az a szabály, hogy a lakókocsidban kell aludnod, szóval tünés! – csapta combjára unszolásképpen.

-     Kár – görbült lefelé szája.

-     Majd bepótoljuk – simítottam végig arcán, majd apró csókot adtam neki.

-     Mondjuk Németországba?

-     Szeretnéd, hogy veled menjek? – mosolyogtam rá.

-     Nagyon – vigyorgott, majd magához húzott.

-     Rendben – adtam neki egy utolsó csókot, majd kitessékeltem az ajtón. Visszament a lakókocsijához én pedig birtokba vettem a fürdőszobát.

Alig bújtam be ágyamba, azonnal elaludtam. Lefárasztott a mai nap és szükségem volt pénteken az energiára, hogy támogathassam Marcot. Reggel a mobilomon szólt az ébresztő, amit még Alejandra állított be, mert hajlamos a délig alvásra. Egyszerre keltünk barátnőmmel, majd egy óra leforgása alatt embert varázsoltunk magunkból. Mire végeztünk pont kopogott Juliá, mivel vele mentünk ki a pályára. Alig vártam, hogy újra láthassam Marcot. Mire kiértünk, ő már a csapatával tartott megbeszélést, ahol egyeztettek adatokat, beállításokat és megbeszélték a mai nap terveit. Miután végzett közelebb jött és mindegyikünket megölelte, majd a kantin felé húzott, hogy egyen pár falatot.

-     Kaphatok ma én is egy olyan fülest? Tudod, amiben hallom, amit közben beszéltek… - néztem elpirulva páromra.

-     Szeretnél? – simogatta meg feltűnés nélkül a kezemet.

-     Igen – mosolyogtam.

-     Kérek neked – kacsintott. – ÉS neked is persze – nézett Alejandra felé.

-     Óh nem, én nem kérek – emelte fel kezeit.

-     Hogy-hogy? – húztam fel kérdően szemöldökömet.

-     Attól félek, hogy beleszólnék – nevetett. – Nem tudom kontrollálni a beszélőkémet – mi is felnevettünk.

-     Akkor csak egyet kérek – nyugtázta.

És így is tett. A harmadik szabadedzést, már fülessel a fejemen ültem végig. Minden szót hallottam, ami Marc és a mérnöke között lezajlott. Be kell valljam, nagyon jó érzés ilyen mélyen belelátni, hogyan is mennek itt a dolgok. Marc még mindig csak a negyedik helyen zárt, de biztos volt benne, hogy a hátralévő két fontos pályára menetkor ők lesznek a legjobbak. Ha volt ember, akinek ezt minden kétség nélkül el tudtam hinni, az ő volt. Na jó, talán még Valentino Rossinak is elhittem volna…
Az edzés után még egyeztettek pár dolgot, majd közösen megebédeltünk, de velünk tartott menedzsere, édesapja és a mérnöke is. Vicces volt kicsit, így ülni az asztalnál, de nem zavart. Ők mind fontosak az életében, ráadásul nagyon kedvesek is.
Az időmérő előtt nem volt túl sok időn különösebb programokra, beültünk Marc szobájába kicsit és beszélgettünk. Itt végre hozzáérhettem, ahol és ahogy csak akartam.

Az időmérő lényegében pont ugyanolyan, mint a szabadedzések. Az idő számít. Azonban sokkal nagyobb jelentősége van. A versenyzők nem mondhatják, hogy na, majd állítunk kicsit és jobb lesz, az időmérő a másnapi futamhoz adja meg a rajtsorrendet. Bíztam Marcban, a csapatban és a tudásukban.  Megint kaptam egy fülest, így ültem végig az időmérőt, közben a tévéképernyőt kémlelve. Marc többször kiment, majd bejött, majd megint ki. Jó időt ment, végig az élmenők között volt az eredménye, ám az első hely folyamatosan változott. A másodpercek és a percek egyre csak pörögtek lefele a digitális órán, kezem izzadni kezdett, szívem pedig vadul kalapált. Sikerülnie kell! És sikerült is! Nem sokkal a vége előtt, Marc 1'37.133-as idővel, 0.455- százados előnnyel, megszerezte a pole pozíciót! Elfogott a megkönnyebbülés. Lehet, hogy ez még nem a verseny, de már fél siker, hogy az első rajtkockából indulhat. Amint volt egy perce ránk, megöleltük egymás után, én pedig óvatosan még az arcára is adtam egy apró puszit.

-          Később elmegyünk sétálni?  - suttogta a fülembe, mire csak egy apró igent bólintottam. Nehéz lesz megoldani, de ugyanakkor már alig várom, hogy végre kettesben lehessünk egy kicsit. Mióta Assenben vagyunk, még nem volt rá különösebben lehetőségünk.

Marc interjúkat adott, majd a csapattal is beszélnie kellett még egy darabon. Mikor végzett, elérkezett az ideje, hogy egyen, mivel szüksége van rá. Én már javában egy csomag gumicukrot majszoltam, ami Marcnak nem igazán tetszett, mivel ő nem eheti. Jót mosolyogtam látványos szenvedésén.
Az uzsonnája után menedzsere felé indult, de menetközben még megállított.

-          Még van egy kis dolgom, de addig menj vissza a hotelbe, készülődj meg amit a csajok csinálnak ilyenkor, én meg azt mondom, hogy Danival leszek, megkérem, hogy falazzon és elviszlek várost nézni egy kicsit – mesélte tervét boldogan.

-          És én mit mondjak? – mosolyogtam rá.

-          Mondjuk, hogy rosszul vagy és lepihensz – vont vállat. – Apa nem fog utánad nyomozni, ettől ne félj – simogatta meg arcomat.

-          Rendben – bólintottam. Kacsintott egyet, majd elsietett én pedig majd elolvadtam tőle. – Menjünk! – néztem barátnőmre, majd elindultunk megkeresni Juliát, hogy elmondjuk, visszamegyünk a hotelbe.