duodécimo capítulo

-     És akkor most mi lesz? – hosszú percek, majdhogynem órák teltek el és mi végigcsókolóztuk az egészet. Ölelésébe bújva próbáltam kitalálni valami ésszerű megoldást.

-     Titkolózunk – rántotta meg a vállát.

-     És, ha összeházasodnak? – kérdeztem aggódva.

-     Can, mi attól nem leszünk rokonok, csak nagyon szigorúan véve…

-     De akkor se csinálhatjuk a végtelenségig a titkolózást – ráztam a fejem.

-     Nem fogjuk. Megpróbáljuk, meglátjuk milyen, így kapunk egy kis időt, hogy kitaláljunk valami jó megoldást – magyarázta.

-     Szeretem, hogy akkor is épeszűen gondolkodsz, mikor én képtelen vagyok – megemeltem a fejem és lágy csókot leheltem ajkára. Elmosolyodott, majd apró puszit lehelt arcomra.

-     Kiegészítjük egymást – mosolygott.
Lépteket hallottunk. Gyorsan visszaültem a másik ládára és vártuk, hogy nyíljon az ajtó. Álex dugta be rajta fejét, Laraval kiegészülve.

-     Nem akarunk zavarni…. – kezdtek bele.

-     Nem zavartok – mosolyogtam. – Már megbeszéltük, amit kellett.

-     És mire jutottatok? – közelebb jöttek és ők is leültek mellénk.

-     Az hiszem arra, hogy kockáztatunk – motyogta, majd lágyan megpuszilta arcomat. – De nem mondhatjátok el SENKINEK! – ejtette ki nyomatékosan az utolsó szót.

-     Lakat a számon – mosolygott Álex, majd mosolyogva megölelt.

-     Nem szólok senkinek – esküdözött Lara is. Újra hozzábújtam Marchoz, miután begyűjtött egy apró puszit felállt és engem is magával húzott.

-     Nos, hölgyeim – vigyorgott. – Megtisztelnétek egy-egy tánccal?

-     Te olyat is tudsz? – cukkoltam, miközben visszaindultunk a nappaliba.

-     Ohó, de még mennyire – kacsintott rám, majd megfogta kezem és a tánctér felé húzott. Úgy táncoltunk, mint egyszerű barátok, semmi több. Alig pár perc múlva Álex lekért és Lara állt helyemre. Jól éreztem magam, végre igazán kezdtem boldog lenni és eldöntöttem, akármit is kell megtennem azért, hogy Marccal lehessek, vállalom.
A parti elég sokáig tartott, én legszívesebben már az első vendég távozásakor kidőltem volna, nemhogy az utolsóénál. Úgy döntöttünk holnapra – vagy is mára, csak pár órával későbbre - hagyjuk a takarítást és inkább mind ágyba bújtunk. Már majdnem álomba szenderültem, mikor egy simítást éreztem a hátamon.

-     Szia – suttogtam.

-     Szia – apró puszit lehelt vállamra.

-     Baj van? – fordultam meg karjai között.

-     Csak veled akartam lenni egy kicsit… - rántotta meg a vállát. – Holnap mész haza? – szontyolodott el kicsit.

-     Ha az a holnap ma akar lenni, akkor nem. Majd csak hétfőn – biztatóan mosolyogtam, majd egyik hajtincsével kezdtem babrálni. Közelebb hajolt és egy lágy csókot nyomott ajkaimra. Hanyatt döntöttem és elmélyítettem csókunkat. Nem tartott túl sokáig, de kellőképpen kiélveztük. Mellkasára hajtott fejjel próbáltam meg újra kellőmennyiségű levegőt juttatni a szervezetembe.

-     Én tudom, hogy futamok meg minden, de ugye fogunk találkozgatni? Azt hiszem, nem bírnám ki tovább nélküled… - apró köröket rajzolgattam ujjbegyemmel a pólójára.

-     Persze, hogy fogunk – csókolt meg lágyan. – Ki találunk majd valami nagyon jó kifogást, aminek köszönhetően mindig jöhetsz, vagy én mehetek…

-     Én már is tudok egyet! – néztem fel rá. Apró bólintással jelezte, mondjam, ami eszembe jutott. – Szerelmes vagyok! – felkuncogott.

-     Igen, azt hiszem ez elég nyomós indok – puszilt meg ismét.

Reggel kopogásra ébredtem. Felültem az ágy szélén, lábamat beledugtam a papucsba és az ajtóhoz vezető úton kezdtem el kidörzsölni a csipát a szememből.

-     Igen? – ásítottam. Anyám állt az ajtóban, cseppet sem boldogan.

-     Hol van Marc? – óvatosan hátra pillantottam, de nem volt a szobámban.

-     Honnan tudjam? – tettem fel a kérdést.

-     Mostanában nagyon jól elvagytok. Nincs véletlenül nálad? – maró gúny sütött a hangjából.

-     Nincs – tártam ki ajtómat. Láttam rajta, meglepődik, hogy a szobám üres volt. Mit ne mondjak, egy kicsit én is…

-     Akkor nem tudom, hol lehet – mormogta orra alatt.

-     Kit kerestek? – hallottuk meg hangját, majd alakja lassan kirajzolódott előttünk, mikor fellépdelt a lépcsőn.

-     Téged – fordult felé anyám. – Merre jártál?

-     Futni – mutatott bemelegítőjére.

-     Értem – nyugtázta anyám. Rájött, hogy most is tévedett, így visszament a konyhába.

-     Hogy csináltad? – suttogtam Marcnak.

-     Ügyesen – egy kacsintás kíséretében csibészes mosolyra húzta ajkait. Viszonoztam mosolyát, mire közelebb hajolt és egy apró puszit lehelt a számra, mielőtt elhaladt a szobájáig. Kezdtem cseppfolyóssá válni, ahogy bámultam az utat, amit az imént bejárt.

-     Jól vagy? – lépett ki Álex a fürdőszobából.

        -    Azt hiszem – mosolyogtam elvarázsolva, majd visszaléptem szobámba és kiválasztottam a mai napra szánt ruhámat.