segundo capítulo

-      Mi az? – kérdezte Alejandra, amint széthajtottam a díszes mintákkal körberakott papírt.
Szeretettel meghívunk Carmen Sanchez és Juliá Marquez eljegyzési partijára! – állt a levélben.

-     Meghívó – nyújtottam át barátnőmnek, hogy ő is megnézhesse. Végigfutatta tekintetét a papíron, majd az asztalra csúsztatta.

-     Elmész? – kérdezte halkan.

-     Úgy illik – húztam el a számat.

-     De ugye tudod, hogy ő is ott lesz? – olyan tényre emlékeztetett, amelyet, ha akartam volna, se tudtam elfelejteni.

-     Tudom – nyeltem nagyot. – De talán ideje szembe néznem vele. Mára már biztos van barátnője és arra se nagyon emlékszik, hogy ki vagyok..

-     Végül is, öt év eltelt, annyi idő alatt minden megváltozhat – nyugtázta ő is.

-     Ahogy velem is? – húztam fel kérdően szemöldökömet. Miután kiderült anyámék kapcsolata leültünk megbeszélni a dolgot, aminek a vége az lett, hogy apámhoz költöztem, az ország másik felébe. Öt évig minden rendben ment, megszerettem az itteni életet, habár nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Marcra. Még mindig hiányzott. Most pedig, hogy édesapám pár hónapja elhunyt, még annál is jobban.

-     Ha szeretnéd, veled tartok – ajánlotta barátnőm.

-     Nagyon kedves tőled – mosolyogtam rá. – De ezzel egyedül kell megküzdenem.

-     Mindig itt leszek, ha szükséged van rám – ölelt meg, majd magamra hagyott a lakásban. Még aznap este rászántam magam és tárcsáztam anyám számát. Örült annak, hogy megyek és úgy szervezte, már hétfőn ott legyek, habár a parti csak szombaton lesz.

-     Így legalább együtt tölthetünk egy csajos hetet – érvelt a telefonba. – Úgyis olyan keveset láttalak az elmúlt években… - tény, hogy ritkán mentem haza és akkor is szigorúan csak versenyhétvégéken, így egyedül anyámmal találkoztam, mivel Marcot végül felvették a 125cc-sbe - azóta megszerzett ott egy világbajnoki címet, megdöntött pár rekordot, majd feljebb került eggyel nagyobb kategóriába-, így minden második hétvégét (általában) különböző országokban töltött édesapjával és öccsével.
Persze most szándékosan nem futamhétvége van, jövő héttől azonban három egymás utáni lesz. Remekül kifogtam… De honnan is tudok ennyit? Mondjuk úgy, lehet, hogy szakítottam, de lélekben vele akartam lenni örökké.

Hétfőn kora reggel indultam, mert anyu külön kérése volt, hogy ebédre ott legyek. Szerencsére még akkor megszereztem a jogosítványomat, mikor apa élt, így most használatba vettem egykori autóját. Szó se róla, szép kis darab, vezetni pedig külön élvezet. A görcs a gyomromban azonban elkerülhetetlen volt. Pár órával később, amint leparkoltam egykori szerelmem háza előtt elfogott az idegesség. Alig bírtam emelni lábaimat az ajtó irányába, végül mégis sikerült elérnem odáig. Remegő ujjal nyomtam meg a csengőt, ami még az utcán is hallható volt. Pár pillanatba telt, már nyílt is az ajtó.

-     Szia, Candela – mosolygott az ifjabbik Marquez gyerek.

-     Szia, Álex – öleltem meg.

-      Jó újra látni! – terelt beljebb, majd átvette csomagjaimat. – Nem felejtettem ám el, hogy el sem köszöntél!

-     Tudom, és ne haragudj! Nem te voltál az egyetlen… - motyogtam.

-     Eléggé ki volt – húzta el a száját. Ez az, amit nem akartam hallani. Tudtam, hogy meg fogja viselni, engem is megviselt, ám hallani sokkal rosszabb.

-     Én is – vallottam be. Ekkor jelent meg édesanyám.

-     Szervusz, kislányom – mosolygott, majd megölelt. – Jó újra itt látni! – nem akartam a képébe vágni, hogy éppen miatta mentem el. Ez most az ő hete, megpróbálom csendesen, nyugodtan átvészelni.

-     Igen – csatlakozott Juliá is. – Álex, vidd fel Candela táskáit a szobájába! – utasította fiát, aki szófogadóan felkapta bőröndömet és az emeletre sietett vele.

-     Addig nézz körbe, jövök azonnal! – kiabált vissza már a látóhatáromon kívülről.

-     Érezd otthon magad – mosolygott a legidősebb Marquez.

-     Rendben – bólintottam. – Köszönöm – nem nagyon tudtam, merre kellene indulnom, egyáltalán mit kellene csinálnom. Vártam kicsit, de Álex nem érkezett vissza. Elindultam sétálni kicsit a lakásban. Volt itt egy hely, amit különösen szerettem, és mindig meglátogattam, mikor csak idejöttem egy-egy hétvégén, a garázs. Furcsa örömmel töltött el, mikor láthattam a gyönyörű motorokat egymás mellé beállítva. Halkan lépkedtem az említett helység felé. Kitártam az ajtót és lágy zene ütötte meg füleimet. A zenelejátszó szólt, mellette pedig Marc szerelte egyik motorját.

-     Szia – suttogtam elhalló hangon.

-     Szia – még csak rám se nézett. Szüntelenül motorját figyelte. Megsemmisülve álltam még mindig az ajtóban. Behúztam magam mögött és közelebb léptem párat. Nem vártam egy nyakba borulós, ölelkezős viszontlátást, de azt reméltem, ennél azért könnyebb lesz.

-     Marc, kérlek. Beszélhetnénk? – végre letette a csavarkulcsot és megfordult. A levegő a tüdőmben rekedt. Az évek során még helyesebb és férfiasabb lett. Alacsonyabb volt, mint öccse, mégis olyan különlegesen vonzó volt.

-     Miről? – csattant fel kicsit mérgesen. – Hogy miért léptél le búcsú nélkül? Vagy miért kerültél öt teljes éven át szándékosan? Én tényleg szerettelek Candela, te pedig csak csúnyán átvertél – láttam a fájdalmat az arcán, a szemében. Bűntudatom támadt és sírni támadt kedvem.

-     Nem vertelek át! Tényleg szerettelek! – magyarázkodtam.

-     Ha szeretsz valakit, nem hagyod el. Inkább küzdesz! De te megfutamodtál – lenéző tekintetét vetette be rám, amibe szívem belefacsarodott. Ha tudná milyen érzéseken mentem keresztül, ha tudná nekem milyen nehéz volt elmennem innen, hogy ne lássam többé…

-     Fogalmad sincs róla, hogy miért mentem el… - ráztam meg fejemet, mire Alex lépett be a kinyíló ajtón.

-     Nem akartam zavarni… - láthatta, hogy elég borús közöttünk a hangulat, mert azonnal hátrált egy lépést.

-     Nem zavarsz – fordult felé bátyja. Vetett rám egy utolsó pillantást, majd újra motorjához fordult.

-     Anyud elküldött a boltba pár dologért. Nincs kedved velem jönni? – kérdezte Álex.

-     De, szívesen – vetettem egy utolsó pillantást Marcra, majd hátat fordítottam és a fiatalabbik motoroshoz sétáltam. – Menjünk autóval – mosolyogtam rá.