nueve capítulo

   Este tényleg felhívtam még Alejandra egy kis beszélgetésre, de nem húztam sokáig a dolgot, mert habár a napom gyönyörűen telt, elfáradtam. Nem tudtam Marc tervez-e ma estére beszélgetést, de nem is volt alkalmam megkérdezni, hiszen ő már javában zuhanyzott. A párnára hajtottam a fejem és szinte pillanatokon belül álomba merültem.

****

Megvártam, míg szüleink elaludtak, hogy átosonjak Candela szobájába, de ő már mélyen aludt. Ráterítettem a takarót és mosolyogva figyeltem pár percig. Lágyan végighúztam kezemet arcán, ami mosolyra késztette, még álmában is. Hihetetlen, hogy bár eltelt öt év, ami, ha nem tévedek úgy majdnem kétezer nap – na jó, csak durva túlzással – de az érzéseim semmit se változtak. Próbáltam eltemetni, már kezdtem reménykedni abban, hogy újra elmúltak, mire belibegett a garázsba és kérte, hogy beszéljük meg a dolgot. Bevallom, teljes szívemből haragudtam rá, amiért annak idején itt hagyott, de mindketten felnőttünk és utólag belátva, igaza volt. Az pedig, amivel Carmen nyomasztotta, csak tovább segített neki a döntésében.

Másik oldalára fordult és magához ölelte a párnát. Tegnap is így tett, miután kimásztam mellőle. Leheltem egy apró puszit arcára, majd az ajtó felé indultam. Sikerült szerencsétlenkednem egy sort. Megbotlottam a táskájában, az asztalba kapaszkodtam, hogy meg tudjak stabilan állni, mire levertem egy füzetet. Felkaptam a fejem, de Can továbbra is békésen szunyókált. Leguggoltam és gyorsan visszarakosgattam a füzetbe a papírokat, mikor kezembe akadt néhány fénykép. Volt közte egy rólunk is, amit még a parkban csináltunk a mobiltelefonjával annak idején. Volt azonban egy másik is, amin édesapja ölelte őt. Egyetlen fényképen keresztül is látszott az öröm, a csillogás és a szeretet, mely összekötötte őket.
Visszacsúsztattam a fényképet a helyére és feltettem a füzetet az asztalra. Késztetést éreztem beleolvasni, de az bunkóság lett volna. Bízom benne és jól tudom, ő is bennem. Ha szeretné úgy is el fogja mondani a dolgait. Habár a ma esti titkos beszélgetésünkből nem lett semmi, gyönyörű napot tölthettünk együtt. Igazán élvezte a jetskizést és megkért tanítsam meg motorozni is. Jó érzés volt tudni, mennyire érdeklődik kedvenc sportjaim iránt. Sportjaim? Nem, ez annál több. Úgy gondolom, a motorozás az életem.
Elhatároztam, hogy a hét hátralévő részében megtanítom az alapjaira, amellett, hogy megpróbálok mindenféle programot kitalálni számára. Részben láttam rajta, hogy ilyenkor kicsit felocsúdik édesapja elvesztéséből és örül, hogy nem kell huzamosabb ideig Carmen közelében lennie a tegnapi fuccsba ment ’csajos nap’ után, részben pedig, ki akartam élvezni minden együtt töltött pillanatot mielőtt újra elmegy. Az egyetlen gond csak az öcsém volt. Imádom, szeretem, nagyon fontos a számomra, de kicsit frusztrál, hogy osztoznunk kell Can figyelmén, főleg azok után, hogy a múltkor megcsókolt. Oké, nem jelentett számukra semmit, de mégse értettem meg igazán. Hiszen Álex tud mindent…

Röhejesen hangzik, de a gondolkodásba fáradtam el végül és ennek köszönhetően sikerült elaludnom. Reggel én ébredtem legkésőbb, már rég nem tehettem meg, hogy ilyen sokáig alszok. Majdhogynem tizenegyet ütött az óra, mikor végre lekászálódtam a konyhába.

-     Jó reggelt, álomszuszék! – fogadott Can egy elbűvölő mosollyal. Kedvem lett volna közelebb húzni magamhoz és szenvedélyesen megcsókolni. De nem tehettem. Több okból kifolyólag se.

-     Sziasztok – mosolyogtam, majd beletúrtam a hajamba. Leheltem egy apró, szigorúan baráti puszit az arcára, majd leültem az asztal mellé.

-     Anyáék elmentek vásárolni. Már készülnek a bulira… - mosolygott. – Szóval ma én csinálom a reggelidet. Remélem, nem rontom el – kuncogott.

-     Biztos nem – mosolyogtam boldogan. – De én is meg tudom csinálni.

-     Neked teljesen elment az eszed? – vigyorgott öcsi. – Felajánlják, hogy csinálnak neked reggelit, ráadásul örömmel teszi, te meg visszautasítod? – tudtam, hogy csak cukkol.

-     Na, jó – mosolyogtam Candelára. – Izgatottan várom a remekműved – felnevetett, majd hozzálátott a rántottámnak. Nem tudom honnan tudta, de tényleg untam már az állandó szendvicsevést.
Pár perc múlva egy nagyon gusztusos – és hamar kiderült, hogy isteni finom – reggelit tett tányéromra. Bár Álex nem rég evett, még ebbe is belekóstolt kicsit.

-     Köszönöm – nyomtam apró puszit homlokára, miközben elmosogatta a használt evőeszközöket és tányérokat.

-     Nagyon szívesen – mosolygott. – És? Mi a terv mára? Vagy még nem tudod?

-     Tegnap mondtad, hogy érdekelne a motorozás is. Arra gondoltam, öcsivel ketten megtaníthatnánk – meséltem neki a mára alkotott tervet. - Aztán mi délután megyünk kicsit edzeni… - folytattam volna, de félbeszakított.

-     Mit edzetek? – mosolygott kíváncsian.

-     Futunk, biciklizünk, kicsit talán crossozunk is – mesélte öcsi.

-     És… nézhetem? – mosolygott.

-     Megbeszélhetjük – kacsintottam, mire beharapta alsóajkát. Szent Istenemre mondom jobb is, hogy fel kellett mennem rendbe szedni magam, mert fenn állt a veszély, hogy elveszítem önkontrolomat és menten leteperem.

Volt egy már jól megszokott pálya, ami tökéletes volt arra, hogy kezdő motorosok gyakoroljanak. Can nagyon izgatott volt és nagyon figyelmes. Bármit mondtunk, mutattunk neki, azonnal megjegyezte és a későbbiekben oda is figyelt rá. Nem volt őstehetség, nem tudott azonnal száguldozni teljes biztonságosan, na de ki tudna alig pár óra után? Maximum Valentino Rossi, de ő minden bizonnyal édesanyjából is motorral száguldott ki.
Aki járt mát motor közelében tudja, hogy az egyik legszükségesebb dolog hozzá a karizom. Bár Can is izmos volt, elég bizonytalanul haladt és néha-néha kicsit meg is ingott.

-     Nekem ez nem megy – ült le csalódottan az út menti padkára.

-     Ne add fel, még csak most kezdted! Néhány ilyen nap és jöhetsz velünk száguldani – biztatta testvérem.

-     Álexnek igaza van – ültem le mellé. – Ügyes vagy! Egy kis gyakorlás és menni fog – mosolyogtam rá, mire ő hozzám bújt.

-     Jó, de mára elég volt – ásított. – Már nem érzem a karom – simogatta meg csinos kis bicepszét.

-     Pedig még csak most jön az edzés – vigyorgott Álex.

-     Ti edzetek én meg eszek – nevetett. Miközben a bukósisakért nyúlt hátravetette haját, akárcsak a nők a tévéreklámban. Leszámítva, hogy ő szebb volt bármelyiküknél. – Hahó! – integetett alig pár centiméterre az arcomtól. – Itt vagy?

-     Igen, bocsánat – szabadkoztam, majd felültem elé a motoromra.             Öcsi indított és elindult előttünk, de én még a bukósisakommal szerencsétlenkedtem.

-     Minden rendben? – hajolt előre, miközben karjait körém fonta.

-     Persze - bólintottam. Összekoccant a homlokunk, mire felkuncogott. Közelebb hajoltam hozzá, de elhúzta fejét mielőtt bármi történhetett volna. Megráztam a fejem, hogy észhez térjek, majd beindítottam a motort és öcsi után száguldottunk. Kicsit át kellett lépnem a sebességhatárt, hogy utolérjük, de akkor már nem messze volt a háztól.
Leraktuk a motorokat és leültünk az asztalhoz ebédelni. Can tartotta magát a szavához és annyit evett, amennyi csak belefért. Mintha a jókedvével visszatért volna az étvágya is.

-     Oké, most már mehetünk ledolgozni – kuncogott.

-     A nézéssel ezt is le lehet? – nevettem.

-     Nekem megy – rántotta meg vállát mosolyogva. Magamhoz akartam ölelni, de telefonom csörgése félbeszakított minket. A kijelzőre pillantottam. Lara volt.

-     Szia – felálltam és kicsit távolabb sétáltam Cantől. – Baj van?

-     Kicsit késni fogok a hétvégi partiról. Nem haragszol, ugye? – Lara, Sergio Ramos, válogatott focista barátnője. Sportriporterként dolgozik a motoGP-ben, ott kötöttünk barátságot. Párját is meghívtam ide, de nekik még tart az Európa Bajnokság. Bejutottak a döntőbe!

-     Dehogy. A lényeg, hogy eljössz- mosolyogtam a telefonba.

-     Tudod, hogy számíthatsz rám. Már alig várom! Na szia – búcsúzkodott.

-     Szia, puszi – búcsúztam én is. Megfordultam, vissza akartam ülni Candela mellé, de addigra eltűnt.