undécimo capítulo

   Aggódtam Candeláért. Olyan furán kezdett viselkedni, miután Carmen megjegyzést tett a ruhájára, ráadásul, ahogy elnéztem Larát se fogadta túl jól. Be szerettem volna mutatni őket egymásnak, mivel Lara már nagyon kíváncsi volt arra a lányra, aki ilyen sokat jelent nekem, ám Can lassan már szokásossá váló manőverét használta, és mire odafordultam, eltűnt.
Az asztalnál öcsém ült közöttünk, próbálta felvidítani, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A gratulációknál aztán végleg eltűnt. Jó, érthető, nekem se sok kedvem volt gratulálni a szüleinknek, de ő az egész helységből eltűnt. Még öcsém se tudta hova lett, csak azt, hogy felállt és elviharzott. Vártam pár percet az ajtót kémlelve, de ő nem tért vissza.

-     Megbocsájtasz nekem egy kicsit? – álltam fel Lara mellől.

-     Menj nyugodtan és keresd meg! Szüksége van rád – mosolygott. Megöleltem, majd kiosontam, anélkül, hogy apám észrevette volna. Egyből a park ugrott be menedékhelyként, így a garázsba siettem a motoromért, azonban ahogy benyitottam, Can ott kucorgott az egyik szerszámosláda tetején. Zokogott.

-     Can… - nyögtem alig hallhatóan, majd azonnal hozzásiettem. – Miért sírsz? – térdeltem le mellé, de nem nézett fel.

-     Semmiért – szipogta.

-     A semmiért nem szokták az emberek eláztatni a ruhájukat könnyekkel – simítottam meg az apró részt, melyet haja nem takart el arcából. – Ha anyukád sértése miatt bánkódsz, akkor ne törődj vele! Te vagy a leggyönyörűbb ezen az egész nyavalyás partin! – jól tudtam, nem ez bántja igazán, de reméltem, ez a mondat megteszi a hatását és végre felnéz rám.

-     Nem érdekel, mit mond – szipogott tovább. – Már semmi se érdekel. Mindent és mindenkit elveszítettem, aki igazán fontos volt számomra – odahúztam egy másik ládát és én is leültem.

-     Ez nem igaz. Én itt vagyok, és mindig itt leszek. Ahogy Álex és Alejandra is. Apukád pedig örökre a szívedben él – próbáltam kicsit megnyugtatni.

-     Te már rég nem vagy az enyém – sóhajtott. Szívem még hevesebben kezdett dobogni. Ez a sóhaj, OLYAN sóhaj volt. Olyan alatt persze semmi erotikus dolgot nem értek, de a fájdalom és a csalódottság, ami belőle sugárzott egy jel volt. Jel, hogy még mindig több vagyok számára, mint barát.

-     Can – újra megsimítottam, így végre felemelte arcát. Nem szólt csak mélyen a szemembe nézett. – Ne hibáztasd magad azért, ami öt éve történt.

-     Mi mást tehetnék? – sóhajtott elkeseredetten. – Igazad volt. Nem harcoltam. A könnyebb utat választottam és feladtam, aztán visszatértem öt évvel később és… kicsit úgy éreztem, mintha minden ott folytatódott volna.  Nem tudom, hogy lehetek ilyen naiv, hiszen egyértelmű volt, hogy vár rád egy gyönyörű barátnő, aki kitart melletted, és akivel nem kell titkolóznotok.

-     Ez nagyon szépen hangzik – állapítottam meg. – De kiről beszélsz? – próbáltam küldeni felé egy biztató mosolyt, de még mindig nem nagyon értette.

-     Hát… az a lány… Anya mondta, hogy valami barna hajú lánnyal jársz és a telefonok és… - magyarázott szüntelenül.

-     Ő Lara – megfogtam kezét és simogatni kezdtem. – A barátja neve Sergio Ramos, a válogatott focista – még mindig értetlenül meredt rám. – Lara riporter a motoGP-ben – mosolyogtam rá. – És nagyon jó barátom. De nem több.

-     De… - nem fejezte be mondandóját. – Kezdem unni anyámat – mordult fel.

-     Igen, egy kicsit én is – húztam el számat. Tovább simogattam kezét, majd összefűztem ujjainkat. Felnéztem, ő pedig közelebb hajolt és egy apró csókot lehelt ajkaimra. Megsimítottam arcát, majd visszahúztam egy új, sokkal hosszabb csókra. Beleborzongtam, ahogy újra éreztem bőre közelségét, nyelveink játékát. Mindennél többet jelentett.

-     Én… próbáltam tenni ellene… - motyogta. – Tudom, hogy nem szabad, de nem vagyok képes elengedni.

            -    Én pedig nem is akarlak – küldtem felé egy apró mosolyt, majd újra megcsókoltam. Öt év bepótolnivalónk van.