tres capítulo

-     A kicsi Marquez nagyon jó társaságnak bizonyult. Sokat nevettünk és beszélgettünk, mégis ahányszor rám nézett bátyját láttam benne.
-     Marc nagyon leosztott? – kérdezte a pénztárnál.
-     Nem – hazudtam.
-     Candela – szigorú pillantással jelezte, átlát rajtam. – Tudok arról, ami köztetek volt – vallotta be.
-     Honnan? – néztem rá értetlenül.
-     Miután elmentél, napokig alig evett, egésznap a szobájában gubbasztott, vagy elment motorozni. Apuval se nagyon kommunikált. Nem bírtam nézni, szóval egyiknap nem hagytam békén, amíg be nem engedett a szobájába és faggatni kezdtem, ő pedig beismerte. De ne aggódj, nem mondtam el senki másnak! Tiszteletben tartom a bátyám és a te érzéseidet is – olyan aranyos és megható volt monológja, hogy egyszeriben csak megöleltem. A pénztárosnő kissé furán nézett ránk, de amint elé csúsztattuk a pénzt, a következő vásárlókra emelte pillantását. – Én tudom, hogy mostohatestvérek leszünk meg minden, de szerintem se kellett volna veszni hagynod – motyogta.
-     Ez kicsit bonyolultabb – ráztam meg a fejem. – Ezért szakítottam vele, igen, de… de én nem akartam elmenni – suttogtam.
-     Mégis megtetted – mondta ki helyettem a dolgot.
-     Tudom – sóhajtottam. Nem akartam tovább feszegetni a témát. Ha valakivel beszélnem kell róla, az csak is Marc. Mással meg nem szívesen kezdek bele a történet kifejtésébe. – Szerinted örökre ez lesz? – utaltam a Marccal kialakult jelenlegi viszonyunkra.
-     Nem hiszem – mosolygott biztatóan. Lassan leparkoltam a ház előtt, majd hordtuk a szatyrokat.
-     Mindent kaptatok? – kérdezte anyám, miközben segítettem Álexnek mindent a helyére pakolni.
-     Igen – bólintott a srác.
-     Remek – mosolygott tovább anya, majd megterítette az asztalt. – Öltözzetek át, mossatok kezet! Addig megpróbálom előcsalni Marcot a garázsból – forgatta szemeit. Világos, hogy nem tudja mennyit is jelentenek számára a motorok. Álexel az emeletre siettünk, és míg ő kezet mosott én gyorsan átöltöztem egy rövidnadrágba és egy topba, mert már nagyon melegem volt. Végül én is megmostam a kezem és lesiettem az ebédlőasztalhoz. A sors fintora, hogy nekem pont a két fiú között jutott hely.
-     Lányom, miért hordod még mindig ezeket a göncöket? – mért végig anyám, míg az ételeket az asztalra tette. – Apád hónapokkal ezelőtt halt meg. Abba hagyhatod a fekete ruhák viselését, főleg ilyen melegbe – forgatta szemeit. A srácok rám kapták pillantásukat, amint meghallották, hogy apa meghalt. Nem néztem fel, inkább tányérom fölé görnyedve morogtam orrom alatt.
-     Én legalább megadom neki a tiszteletet- nem firtatta tovább a témát, inkább csak kiszedte az ebédet és hagyta, hogy csöndben elfogyasszuk.
Én végeztem leghamarabb és kicsit kellemetlenül éreztem magam Marc mellett. Nem bírtam elviselni közelségét úgy, hogy tudtam mennyire utál. Ráadásul anyám is vérig sértett az előbb tett megjegyzésével.
-     Elmegyek, sétálok egy kicsit – szóltam oda édesanyámnak. Bólintott egyet, amit tudomásulvételnek vettem és elindultam. Ugyanazt az utat jártam végig, amit tizennégy évesen, mikor sírva menekültem ki a házból. A parkba érve láttam, hogy a fa, a mi fánk, még mindig ott áll a helyén. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd levettem topánomat és elkezdtem felmászni rá. Nem tudom mennyire engedélyezett ez, de jelen pillanatban nem érdekelt. Érezni akartam, amit pár évvel ezelőtt is éreztem a fa közelében. A szerelmet, melyet ez a fa bizonyít.
Hosszú percek óta üldögéltem odafent. Belekapaszkodtam a faágba, behunytam a szemem és visszagondoltam az itt elöltött pillanatainkra. Még az első csókunk is itt történt.
-     Mit akarsz mutatni? – szaladtam utána egészen a fáig. Neki dőltem, hogy kilihegjem magam, ő pedig egyik kezét a törzsének támasztotta a fejem mellett.
-     Szép, nem? – mutatott a tájra. Igaza volt. Nyugodt és gyönyörű környezetű parkba voltunk. Most jártam itt először, de biztos voltam benne, hogy nem utoljára.
-     De – mosolyodtam el. – Nagyon tetszik – mosolyogva hajolt közelebb hozzám. Sejtettem mi következik és bár minden porcikám erre vágyott, ideges voltam. Mi van ha nem vagyok jó benne? Életemben először fogom csinálni, míg Marc már túl van egy-kettőn, úgyhogy eléggé félek.
Megsimította arcomat, majd ajkait lágyan az enyémre tapasztotta. Meglepő, de a stresszt szinte azonnal elfelejtettem.
-     Meg fognak büntetni – rántott vissza egy hang a valóságba. Kinyitottam szemeimet és Marc állt a fa mellett. Felsóhajtottam, majd lassan lemásztam. Visszabújtattam lábam a topánba és leültem a fűbe.
-     Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – néztem fel rá.
-     Reménykedtem benne, hogy nem változtál – leült mellém. – És én is idejárok – mosolygott egy aprót.
-     Felnőttem. Többségében csak ennyit változtam – magyaráztam neki.
-     Sajnálom apukádat – suttogta. – Anyukád nem is mondta…
-     Jellemző. Az ilyen dolgokat hajlandó elfelejteni… - dünnyögtem orrom alatt.
-     Elmeséled, mi történt? Vagy inkább nem szeretnéd? – ugyanaz a Marc volt. Az én Marcom.
-     Hónapok óta más vágyam sincs, mint, hogy elmondhassam neked – vallottam be. Lesütötte pillantását. – Nézd, én tudom, hogy utálsz, de nem minden úgy van, ahogy gondolod.
-     Hát akkor meséld el, hogy van! Can, én nem tudok semmit, csak, hogy elmentél, mert hirtelen kitaláltad, hogy apukádnál akarsz élni. Semmi mást nem tudok – rázta a fejét. – Itt hagytál kétségek között öt teljes évre. Tudod te, milyen nehéz volt?
-     Nekem se volt könnyű! El se akartam menni… és nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád! Olyan voltam, mint egy megszállott – nevettem kínomban. – Még az interneten is csak utánad nyomoztam – elejtett egy apró mosolyt, majd kezemért nyúlt, amivel a füvet tépkedtem.
-     Ha nem akartál elmenni, miért tetted? – kérdezte. Nagy levegőt vettem és mesélni kezdtem.
-     A szakításunk után anyám számon kért otthon. Összevitatkoztunk és egymás fejéhez vágtunk dolgokat, míg végül rájött, hogy valami komolyabb dolog miatt zavart ennyire a kapcsolatuk. Ideges voltam és kitálaltam – félve pillantottam rá, de ő csak biztatóan megszorította kezemet. – Nagyon mérges volt és azt mondta, ennek azonnal véget kell vetni. Az se érdekelte, hogy szakítottam veled. Aztán kitalálta, hogy menjek apához pár hónapra, csak míg kitisztulnak a gondolataim. Vonakodtam, de beleegyeztem – kíváncsian várta a folytatást. – Suli után meg akartalak keresni, de anya értem jött és rögtön a repülőtérre vitt. Azt mondta, hogy neked nem aktuális és, hogy amúgy se illek bele az életedbe, bele kellene törődnöm, hogy csak visszahúzlak, meg ilyenek. Sajnálom, de… de én elhittem. Elmentem és elhatároztam, hogy elintézem, soha többé ne találkozzunk. Egyrészt, mert féltem, hogy nem lennék képes kibírni, hogy nem lehetünk együtt, másrészt, mert így koncentrálhattál a karrieredre – monológom végeztével a cipőmről arcára vándorolt tekintetem.
-     Azt hiszem, most már értem – bólintott. – Tudod, nagyon, de nagyon szenvedtem eleinte. Úgy éreztem magam, mintha a szívembe szúrtál volna egy tőrt. Végül öcsi segített felkanalazni a padlóról és teljes mértékben a motorra koncentrálhattam. Meg akartam mutatni, ha látod, hogy ki is vagyok. Hogy kit veszítettél – mesélte. – De nagyon nehéz volt, mert édesanyád mindig jött a vacsoránál, hogy „jaj, képzeljétek itt járt Candela és mesélte, hogy az új barátja ilyen meg olyan…”
-     Ez nem is igaz – szakítottam félbe. – Sose mondtam neki. Nem is nagyon volt kiről, de, ha volt, ő akkor sem tudott róla – magyaráztam.
-     Anyukád nagyon ellenünk van – láttuk be a tényt. – Mindent megtett, hogy ne legyünk együtt.
-     Hogy lehet valaki ilyen? – mérgelődtem, majd fejem a vállára hajtottam. – Meg tudsz nekem bocsájtani?
-     Az attól függ… - kezdte.
-     Mitől? – néztem fel rá.
-     Hogy nem-e csak rajongói érdekek vezérelnek, most, hogy ismert vagyok – felemelte fejét, mint az öntelt emberek, akik fennhordják az orrukat.
-     Menj már! – nevettem fel, mire ő is nevetni kezdett.
-     Hiányoztál – mosolygott.
Te is nekem – megöleltem és olyan szorosan szorítottam magamhoz, ahogy csak tudtam. Öt év bepótolni való állt előttünk.