veintidós capítulo

-          Anyám, miután rájött, hogy a szobámban jelenleg egy lélek sincs, azonnal Marchoz indult.

-          Mit csináljunk? – néztem rá kétségbeesetten. Idegesen harapott ajkába, miközben próbált kitalálni valamit. Láttam, ahogy lenyomódik a kilincs, így gyorsan beugrottam az ágy alá, magammal rántva papucsomat is. Marc magára rántotta a takarót, és bekapcsolta a tévét. Anyám benyitott, majd körbenézett, de nagy bánatára, itt sem talált. Éppen kifele indult, mikor Marc levette pillantását a képernyőről.

-          Baj van? - kérdezte nevelőanyjától.

-          Nem, én csak… Nem láttad Candelat?

-          De, elment… sétálni… - talált ki valami elfogadható hazugságot. – Azt mondta át szeretne gondolni pár dolgot. Úgy egy fél órája ment el körülbelül, szerintem hamarosan visszajön – magyarázkodott. Imádom ezt a srácot!

-          Értem. Köszönöm – felelte anyám, majd hátrálni kezdett.

-          Nincs mit – motyogta Marc, majd újra a tévéhez fordult. Nem hallottam ajtócsukódást, így előbújni sem mertem. Csak feküdtem ott, kényelmetlenül, mígnem Marc lógatta le fejét az ágyról, egy hatalmas vigyorral arcán. – Na, jó vagyok, vagy jó vagyok?

-          El ne szállj – motyogtam. Besüllyedt alatta az ágy, így a hátamban éreztem már a léceket.

-          Csak nem kényelmetlen? – kuncogott szorult helyzetemen.

-          De – morogtam. – Ülj vissza a helyedre, kérlek! – persze ő még megtréfált előtte. Elkezdett mozgolódni, majdhogynem ugrálni az ágyon. Valószínűnek tartom, hogy a tüdőm térfogata kisebb lett a normálisnál és a lécek nyoma beépült a bőrömbe. – Meg fogsz ölni – nyögtem, mire nevetve lemászott és kisegített. – Fáj – kaptam panaszkodva a hátamhoz.

-          Később megmasszírozom – húzott magához. – Menj, öltözz fel! Lent tisztává teszem a terepet, hogy kiosonhass majd a hátsó ajtón… - értettem, mire céloz. Nyomtam egy apró csókot az ajkaira, majd feltűnés nélkül surrantam át szobámba. Szép kis akció volt, ahogy varázsoltam magamból valamit, röpke öt perc alatt, majd leosontam a lépcsőn, és míg Marc elterelte szüleink figyelmét, kimentem a hátsó ajtón. Megkerültem a házat és elrohantam a közeli pékségbe. Ha már Marcito sétát hazudott, szerzek bizonyítékot, hogy házon kívül jártam.
Tíz perccel később egy nagy zacskó péksüteménnyel tértem vissza.

-          Jó reggelt! – mosolyogtam.

-          Neked is! – bólintottak. Már Álex is fent volt.

-          Merre jártál? – esett nekem anyám.

-          Carmen… - kérte Juliá finoman, hogy ne támadjon le.

-          Kiszellőztettem a fejem – rántottam meg a vállam. – Marc nem szólt? Pedig direkt megkértem..

-          De, mondtam – mosolygott.

-          Akkor jó – biccentettem felé. – Hoztam egy kis péksüteményt. Van benne kalóriaszegény is – pillantottam a srácok felé.

-          Szuper, köszi – Álex felállt egy tányérért, majd kipakoltuk rá, amiket vásároltam. Lehuppantam a fiúk közé és én is elvettem egyet magamnak. Marc az asztal alatt feltűnés nélkül combomra simította kezét. Egy mosollyal jutalmaztam.
Reggeli közben aztán megbeszéltük, hogy Álex is velünk tart, mivel már jobban érzi magát. Remélem, tényleg így van, és nem csak azért mondja, hogy végre kimozduljon itthonról. Nem szeretném, ha nélküle utaznánk a következő helyszínre.
Miután lenyeltük az utolsó falatokat is, az emeletre siettünk. Marc kölcsönadta nekem egyik motoros ruháját, amit crossozáshoz használ. Viccesen festettem benne, de fő a biztonság.

A pályán persze Marcot már mindenki ismeri. Mégis inkább az keltette fel a figyelmem, hogy rengeteg más nemzetiségű ember jár ide gyakorolni. Ennyire ismert és jó lenne ez a pálya?
Én majd osztozom Marccal a motoron, Álexé túl magas nekem. Előbb persze tartott nekem egy jó kis bemutatót, hogyan is csinálják ezt a profik. Mosolyogva állapítottam meg, milyen nyugodtsággal és tökéletességgel száguld át a pályán egy fiatal bajnok. Egyszer azért megnézném, ahogy cross versenyt tart Valentino Rossival.

-          Na? – fékezett le végül előttem.

-          Aranyos kis bemutató volt – mosolyogtam.

-          Köszönöm – kuncogott. – Na, gyere! – felültem a motorra, ő pedig megállt mellettem, így segített, magyarázott. Nem volt sokkal nehezebb, mint a motort. Legalábbis ezt hittem, míg el nem indultam a pályán. Sokkal nagyobb az esések lehetőség. Sikerült is beszereznem párat, de ahhoz képest, hogy kezdő vagyok, még egész jól megúsztam a nap végére. – Teljesen sportossá teszel – kuncogtam.

-          És ez baj?

-          Nem, nem ezt mondtam – ráztam a fejem. – Örülök, hogy van, aki rá tud venni, otthon csak néha jártam el futni…

-          Nem látszik – méregetett hátulról. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Úgy értem, nem látszik, hogy nem sportoltál… - vigyorgott.

-          Olyan vagy… - forgattam szemeimet.

-          Milyen? – karolt át hátulról.

-          Kísértésbe viszel… - suttogtam.

-          Az csak jó… - csókolt meg. Álexre néztem, aki mosolyogva forgatta mellettünk szemeit. Mintha csak kisgyerek lenne, aki elpirul a csókjelenetektől.

veintiún capítulo

-          Szokásos köreit még lefutotta mindenhol, mindenkinél, majd a motoGP-sek futamát követően öltözőjében találkoztunk megint.

-          Szia – simogatta arcomat.

-          Az én kis győztesem – öleltem meg boldogan. – Látod, én megmondtam, hogy nyersz?!

-          Igen – bólintott, majd lágyan csókolgatni kezdett. – Örülök, hogy itt voltál velem!

-          Én is! – tényleg boldog voltam. Ez valami egészen elképesztő érzés. A pálya mellől szorítani az embernek, akit szeretsz. Ő pedig nyer! Egyszerűen leírhatatlan. Bárki, aki azzal érvel, tévéből több mindent látni, az csak fél bevallani, hogy mennyivel jobb is lehetne. – Mit csináljunk? Tudod, tied a délutánom – igazgattam kósza hajtincsét.

-          Nos… öhm… csak két óránk van – motyogta. – Utána indul a gépünk. Apa szeretne már hazamenni, hogy megnézze öcsit – magyarázta.

-          Az is valami – hajoltam közelebb, hogy lágyan megcsókoljam. Ezt aztán sikerült elnyújtanunk annyira, hogy a majd két órát lekurtítsuk másfélre. Végül segítettem neki összepakolni, majd a laptopjával az ölében leültünk kicsit netezni, beszélgetni. Aranyos volt, hogy most kezdte el felfedezni és használatba venni az ’XD’ karakterű smileyt.

-          De oda minek írsz? – mutattam az egyik kiírásához.

-          Mert miért ne? – vigyorgott. – Én nevetve írom!

-          De te miattam nevetsz! – kuncogtam.

-          Nem baj – vont vállat. Elküldte az üzenetet, majd testvérének is írt, aki az ágyában fekve bújta a világhálót. Közöltük vele, hogy hamarosan érkezünk, ő pedig örömmel fogadta. Ale, haza fog még menni, én azonban Marcéknál maradok, az ő külön kérésére.

A repülőtéren váltam el Alejandrától, egy nagy öleléssel. Marc is megpuszilta, megölelte, mire Juliá sejtelmesen mosolygott. Még ha tudná, hogy mennyire rossz helyen kapizsgál..
Mivel barátnőm a következő futamra is velünk tart majd, így ahogy velem Hollandiába, egy nappal később utazik majd utánunk.
Amint beértünk Márquezék lakásába, Álex bukkant fel előttünk. Már egész jó egészségnek örvendett. Üdvözöltük egymást, majd a szobába indultunk. Gyorsan kipakoltam a szennyes ruhákat, ahogy Marc is az ő táskájából. Míg anya elindította a mosógépet mi letelepedtünk a nappaliban a videójátékok és egy nagy adag gyümölcssaláta mellett. Elmeséltük Álexnek az élményeket, tapasztalatokat, Marccal megvitattak pár információt a motort illetően is. Kellemesen telt el a napunk hátralévő része.
Este nehezen aludtam el, túl sok minden zsongott a fejemben. Végül éjfél körül meguntam a dolgot. Belebújtam papucsomba és halkan átosontam Marchoz. Már javában szundított, ám örökös szerencsétlenkedésemet folytatva, belerúgtam az ágyába, így szisszenésemre felriadt.

-          Jól vagy? – kérdezte aggódva.

-          Igen, csak fáj egy kicsit – szívtam fogaimat.

-          Gyere ide! – kinyújtotta kezét, majd lehúzott magához. Lefeküdtem mellé, majd hozzábújtam. Odahajolt lábamhoz és egy apró puszit nyomott rá. – Jobb?

-          Sokkal – mosolyogtam, majd apró csókot leheltem ajkaira. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek! Csak át akartam jönni, hogy veled legyek. Nem tudtam elaludni…

-          Semmi baj – simogatta arcomat. – Aludj velem! – nagyon fáradt volt, ami érthető egy ilyen nehéz és eseménydús nap után.

-          És reggel?

-          Megoldjuk – lehelt apró puszit vállamra, majd lassan újra álomba szenderült. Karjai között végre engem is elnyomott az álom.
Reggel aztán nagyon hamar ébresztett. Lágyan simogatta arcomat, majd apró csókot lehelt a számra.

-          Nem akarok felkelni – dünnyögtem.

-          Vissza kell menned a szobádba! – emlékeztetett. - Pihengess egy kicsit, aztán majd reggeli után elmehetnénk valamerre – gondolkodott.

-          Elviszel crossozni? – vigyorogtam rá.

-          Nem is tudsz crossozni – húzta fel szemöldökét.

-          De motorozni már megtanítottál – kacsintottam rá.

-          Igaz – bólintott. – Akkor ma cross, holnap meg jetski – simított ki egy tincset a hajamból. – Most menj, mielőtt baj lesz! – amint kimondta ajtónyitódást hallottunk.

-          Mindjárt megyek, csinálok reggelit, csak benézek Canhez… - motyogta anyám Juliának. Marccal elkerekedett szemekkel pillantottunk egymásra. Na, ebből, hogy mászunk ki? 

vigésimo capítulo

-          Majd egy óra telt el, mire kopogtak az ajtón. Marc mosolygott rám, pulóverbe és farmerbe burkolózva, szemét napszemüveg takarta. Én is felhúztam a csuklyámat, a rejtőzködés érdekében. Szerencsére kint nem volt olyan jó idő, hogy feltűnést keltsünk. Dani Marcnak, Ale nekem falazott, így végre tölthettünk kettesben egy kis időt. Gyalog indultunk útnak, sétálgattunk a környéken.

-          Ugye már nem neheztelsz az ötletem miatt? – leültünk a sétálóutca egyik padjára és összebújtunk.

-          Nem örülök neki, de nincs más választásunk – nyugtáztam. – És bízom benned! – közelebb hajolt, hogy apró csókot leheljen ajkaimra. – Hogy érzed? Milyen lesz a holnapi nap?

-          Bízom a legjobbakban! – mosolygott. – De a te megérzéseid szoktak beválni! Mit érzel?

-          Hogy nyerni fogsz, mert te vagy a legjobb! – felnevetett.

-          Korán sem – tiltakozott.

-          Nekem igen! – ellenkeztem. Nyelvet öltöttem rá, mire felhúzta szemöldökét. Annak idején ezt sokszor eljátszottuk, a vége általában az lett, hogy menekülnöm kellett a csikizés elől.

-          Fuss! – vigyorgott. Neki is eszébe jutottak a régi idők. Felálltam, de incselkedés képen még lejtettem előtte egy kis táncot, mire értem nyúlt és én rohanni kezdtem. Sokkal gyorsabb volt nálam, így karjai hamar derekam köré fonódtak. – Incselkedünk, incselkedünk?

-          Én? Miket képzelsz te rólam? – színpadiasan megsértődtem.

-          Nagyon szeretlek – csókolt nyakamba.

-          Én is téged – megpusziltam, majd összekulcsoltam ujjainkat és folytattuk a sétálást. Végigjártuk az ismertebb és fontosabb utcákat, majd győzködött, hogy üljünk be az egyik cukrászdába, ám nem akartam kínozni. Ha ő nem ehet, akkor én se. Ehelyett inkább vettem egy ásványvizet, azt kortyolgattuk el. Minden olyan idilli volt. Csak mi ketten, senki más. Mint egy álom. El se tudom képzelni mi lesz, ha a szüleink összeházasodnak. – Lassan mennünk kellene – emlékeztettem.

-          De olyan jó itt – szontyolodott el.

-          Tudom – simogattam hátát. – De holnap is az lesz! ÉS megígérem, hogy a futam után egész délután csak a tied leszek! Azt csinálunk, amit csak szeretnél!

-          Amit szeretnék? – pimasz mosolyából azonnal leszűrtem, mire gondol. Bólintottam. – Hát jó – vigyorgott. Kézen fogva sétáltunk a szállodáig, majd még a bejárat előtt elbúcsúztunk egy hosszú csókkal.
Boldogan indultam fel a szobámba és vártam a másnapi futamot.

Reggel ébredés után az első dolgom az volt, hogy valami csinos ruhát válasszak magamnak. Persze nem fogja nézni senki, de a délutánt Marccal töltöm, szeretném, ha jó formában mutatkozhatnék előtte. Idegesen cibáltam ki a ruhadarabokat a bőröndömből, amelyet kerestem, természetesen a legalján lapult.

-          Jó? – fordultam körbe Alejandra előtt.

-          Persze – bólintott. Nem értette mire ez a nagy készülődés. Éreztem, hogy jó napunk van, hogy most Marc fog nyerni. Biztosra éreztem!
Megreggeliztünk, majd a pályára mentünk Juliával. Már a warm up-ok mentek, amiknek nincs különösebb jelentősége, csak bemelegítő a verseny előtt.

-          Hogy vagy ma? – kérdeztem Marcot az ebédlőben.

-          Egész jól – bólintott. – Bizakodom.

-          Helyes! – bólogatott barátnőm is. Mi is ettünk pár falatot, de nem sokat tudtam lenyelni, ahhoz túl ideges voltam. A legrosszabb rémálmom, hogy egyszer baja esik.
Miután befejezte az evést nyomtam szájára egy biztató csókot és hagytam, hogy menjen intézni a kötelességeit, míg mi beültünk a bokszba megnézni a moto3-asok futamát. Vinales nyert, mögötte Cortese és Kent állhattak a dobogóra. Cortese és Vinales is szimpatikus, így örültem nekik, ám a gyomrom kezdett mogyoró nagyságúra szűkülni, így valahogy nem igazán érdekelt a díjkiosztásuk.
A percek peregtek, Marc felvette a bukósisakot és a rajtvonalhoz tolták a motort.
Amint megvolt a jelzés Marc vezetésével elindultak a felvezető körre. Összekulcsoltam ujjaimat, remegő lábaimmal idegesen doboltam a padlón. Visszaálltak a felfestett rajtkockákba, majd megkapták a startjelzést. Marc nem vett túl jó rajtot, így visszaesett az első helyről. Csalódottan sóhajtottam fel. Lehetséges lenne, hogy becsaptak a megérzéseim?
Ám, ha azok igen, Marc egészen biztos nem okoz csalódást! Meredten néztem a képernyőt, míg el nem kezdtek peregni a percek. Marc tényleg visszatért, hamar felküzdött az elkezdett helyeket, majd az utolsó, irtózatosan hosszúnak tűnő körökben az első helyet is visszaszerezte. Szerencsére megtartotta, amíg áthajtott a célvonalon. Örömünkben az egész boksz felugrott. Ujjongtunk, tapsoltunk, kurjongattunk. Hatalmas élmény volt!
A srácok szerencsére megengedték, hogy kirohanjunk a srácokkal, ahova megérkeznek a versenyzők. Így miután Marc leállította a motort nem csak a csapattagokat és Juliát, hanem engem és Alejandrát is megölelt.

-          Ügyes voltál! – suttogtam.

-          Igazad volt – mosolygott.

-          Csak bíztam benned – rántottam meg a vállam. Tovább mosolygott, majd hagyta, hogy ellepjék az újságírók, riporterek. Lenyilatkozta, amit kellett, majd a pódiumhoz vették az irányt. Bár tévén keresztül már sokszor láttam a dobogó legfelső fokán, élőben sokkal varázslatosabb érzés volt. 

diecinueve capítulo

-     – Sokat jelentett, hogy rájöjjek, mennyire nagyon szeretlek téged! Alex számomra csak egy jó barát, egy testvér. Nem élveztem a csókját és nem akarok többet. Viszont neked minden csókod, érintésed és pillantásod élvezem, és többet szeretnék belőle! – vallottam be, mire közelebb hajolt és hosszasan megcsókolt.

-     A szívinfarktust hoztad rám – motyogta.

-     Ne haragudj! – simogattam arcát.

-     És miért rohantál el? Apa miatt? Esküszöm, hogy nem így terveztem! Főleg nem az Alejandrásat! – kezdett hevesen magyarázkodni.

-     Tudom – ujjamat a szájára tettem, hogy elhallgasson. – Sajnálom, hogy leléptem, csak kicsit felhúztam magam – motyogtam. Magához húzott és szorosan megölelt. Nem akart elengedni és én se akartam, hogy így tegyen.

-     Mit szólnál, ha itt maradnék éjszakára? – vetette fel hirtelen az ötletet.

-     Micsoda? – néztem rá meglepetten. – Nem. Mármint… örülnék, de holnap edzés és időmérő és az a szabály, hogy a lakókocsidban kell aludnod, szóval tünés! – csapta combjára unszolásképpen.

-     Kár – görbült lefelé szája.

-     Majd bepótoljuk – simítottam végig arcán, majd apró csókot adtam neki.

-     Mondjuk Németországba?

-     Szeretnéd, hogy veled menjek? – mosolyogtam rá.

-     Nagyon – vigyorgott, majd magához húzott.

-     Rendben – adtam neki egy utolsó csókot, majd kitessékeltem az ajtón. Visszament a lakókocsijához én pedig birtokba vettem a fürdőszobát.

Alig bújtam be ágyamba, azonnal elaludtam. Lefárasztott a mai nap és szükségem volt pénteken az energiára, hogy támogathassam Marcot. Reggel a mobilomon szólt az ébresztő, amit még Alejandra állított be, mert hajlamos a délig alvásra. Egyszerre keltünk barátnőmmel, majd egy óra leforgása alatt embert varázsoltunk magunkból. Mire végeztünk pont kopogott Juliá, mivel vele mentünk ki a pályára. Alig vártam, hogy újra láthassam Marcot. Mire kiértünk, ő már a csapatával tartott megbeszélést, ahol egyeztettek adatokat, beállításokat és megbeszélték a mai nap terveit. Miután végzett közelebb jött és mindegyikünket megölelte, majd a kantin felé húzott, hogy egyen pár falatot.

-     Kaphatok ma én is egy olyan fülest? Tudod, amiben hallom, amit közben beszéltek… - néztem elpirulva páromra.

-     Szeretnél? – simogatta meg feltűnés nélkül a kezemet.

-     Igen – mosolyogtam.

-     Kérek neked – kacsintott. – ÉS neked is persze – nézett Alejandra felé.

-     Óh nem, én nem kérek – emelte fel kezeit.

-     Hogy-hogy? – húztam fel kérdően szemöldökömet.

-     Attól félek, hogy beleszólnék – nevetett. – Nem tudom kontrollálni a beszélőkémet – mi is felnevettünk.

-     Akkor csak egyet kérek – nyugtázta.

És így is tett. A harmadik szabadedzést, már fülessel a fejemen ültem végig. Minden szót hallottam, ami Marc és a mérnöke között lezajlott. Be kell valljam, nagyon jó érzés ilyen mélyen belelátni, hogyan is mennek itt a dolgok. Marc még mindig csak a negyedik helyen zárt, de biztos volt benne, hogy a hátralévő két fontos pályára menetkor ők lesznek a legjobbak. Ha volt ember, akinek ezt minden kétség nélkül el tudtam hinni, az ő volt. Na jó, talán még Valentino Rossinak is elhittem volna…
Az edzés után még egyeztettek pár dolgot, majd közösen megebédeltünk, de velünk tartott menedzsere, édesapja és a mérnöke is. Vicces volt kicsit, így ülni az asztalnál, de nem zavart. Ők mind fontosak az életében, ráadásul nagyon kedvesek is.
Az időmérő előtt nem volt túl sok időn különösebb programokra, beültünk Marc szobájába kicsit és beszélgettünk. Itt végre hozzáérhettem, ahol és ahogy csak akartam.

Az időmérő lényegében pont ugyanolyan, mint a szabadedzések. Az idő számít. Azonban sokkal nagyobb jelentősége van. A versenyzők nem mondhatják, hogy na, majd állítunk kicsit és jobb lesz, az időmérő a másnapi futamhoz adja meg a rajtsorrendet. Bíztam Marcban, a csapatban és a tudásukban.  Megint kaptam egy fülest, így ültem végig az időmérőt, közben a tévéképernyőt kémlelve. Marc többször kiment, majd bejött, majd megint ki. Jó időt ment, végig az élmenők között volt az eredménye, ám az első hely folyamatosan változott. A másodpercek és a percek egyre csak pörögtek lefele a digitális órán, kezem izzadni kezdett, szívem pedig vadul kalapált. Sikerülnie kell! És sikerült is! Nem sokkal a vége előtt, Marc 1'37.133-as idővel, 0.455- százados előnnyel, megszerezte a pole pozíciót! Elfogott a megkönnyebbülés. Lehet, hogy ez még nem a verseny, de már fél siker, hogy az első rajtkockából indulhat. Amint volt egy perce ránk, megöleltük egymás után, én pedig óvatosan még az arcára is adtam egy apró puszit.

-          Később elmegyünk sétálni?  - suttogta a fülembe, mire csak egy apró igent bólintottam. Nehéz lesz megoldani, de ugyanakkor már alig várom, hogy végre kettesben lehessünk egy kicsit. Mióta Assenben vagyunk, még nem volt rá különösebben lehetőségünk.

Marc interjúkat adott, majd a csapattal is beszélnie kellett még egy darabon. Mikor végzett, elérkezett az ideje, hogy egyen, mivel szüksége van rá. Én már javában egy csomag gumicukrot majszoltam, ami Marcnak nem igazán tetszett, mivel ő nem eheti. Jót mosolyogtam látványos szenvedésén.
Az uzsonnája után menedzsere felé indult, de menetközben még megállított.

-          Még van egy kis dolgom, de addig menj vissza a hotelbe, készülődj meg amit a csajok csinálnak ilyenkor, én meg azt mondom, hogy Danival leszek, megkérem, hogy falazzon és elviszlek várost nézni egy kicsit – mesélte tervét boldogan.

-          És én mit mondjak? – mosolyogtam rá.

-          Mondjuk, hogy rosszul vagy és lepihensz – vont vállat. – Apa nem fog utánad nyomozni, ettől ne félj – simogatta meg arcomat.

-          Rendben – bólintottam. Kacsintott egyet, majd elsietett én pedig majd elolvadtam tőle. – Menjünk! – néztem barátnőmre, majd elindultunk megkeresni Juliát, hogy elmondjuk, visszamegyünk a hotelbe. 

decimoctavo capítulo

-     Az edzés után apa szóvá tette, hogy milyen különösen pillantgatok felétek. Ő ugye nem tud rólunk se most, se régebben, ezért előállt azzal, hogy nekem tetszel – pillantott barátnőm felé. Szemeink elkerekedtek, döbbenten pillantottunk páromra. – Nem mondtam semmit, de talán hazudhatnám azt, hogy tényleg tetszel… Egy helyen laktok, folyton együtt vagytok… Sose jönnének rá, hogy valójában Canhez megyek!

-     Nekem barátom van – nyögte Ale.

-     Te meg az én barátom vagy! – dörrentem Marcra. – És ha meg kell csókolnod vagy valami?

-     Miért kellene? Nem minden ismert ember nyáladzik a fotósok előtt… - magyarázta értetlenül.

-     Akkor sem – fontam karba kezeimet mellkasom előtt.

-     Ha megbeszéled Jaimeval, beleegyezek – bólintott Alejandra. Micsoda? A saját barátnőm is ellenem van?

-     Kicsim, kérlek – simogatta karomat. – Ez az egyetlen esélyünk!

-     De… te ezt nem tudod elképzelni, milyen érzés lehet… - ráztam a fejem.

-     Megcsókolt téged az öcsém. Pontosan tudom milyen – be kellett látnom, hogy igaza van, bár Alex csókjáról nem én tehettem.

-     Jó – sóhajtottam.

-     Nagyon szeretlek – csókolt meg lágyan. – Értünk csinálom – suttogta ajkaim közé.

-     Tudom – öleltem magamhoz jó szorosan. Ekkor kopogott Emilio, hogy Marcnak ideje lenne mennie. Adott a számra egy utolsó puszit, majd felálltunk és kiléptünk az ajtón. Ők ketten a csapathoz, mi pedig Juliá keresésére indultunk.

A második edzés alatt Juliá sokat mesélt a csapatról, az itt dolgozó emberekről és Marc motoros szenvedélyéről. Megtudtam pár új érdekes dolgot kedvesemmel kapcsolatban, aminek örültem. Szeretném bepótolni azt az öt évet.
A negyedik helyen zárt, de bizakodóan várta a folytatást. Úgy véli, tökéletes lesz akkorra a motor. Adott egy rövid interjút, egyeztetett a csapatával, majd összekészülődött, hogy indulhassunk a találkozóra Danival.

-     Merre mentek? – állított meg minket Juliá.

-     Vacsorázunk Pedrosával – mosolyogtam rá.

-     Jövök én is! – nos, mondanom se kell, hogy ezt az estét másképpen terveztük, de nem volt képünk visszautasítani.
Egész este távol kellett ülnöm Marctól, miközben Juliá elkezdte burkoltan kifaggatni Alejandrat, hogy van-e barátja. Párom majdnem félrenyelt, én pedig nem bírtam tovább és úgy döntöttem átmegyek a hotelszobánkba.

-     Köszönök mindent! – álltam fel.

-     Mi a baj? – nézett rám Marc aggódóan.

-     Csak elfáradtam – hazudtam.

-     Örülök, hogy megismertelek – hajoltam közelebb Danihoz, majd elköszöntünk két-két puszival.

-     Szintúgy – bólintott.

-     Holnap találkozunk – pillantottam a Marquezekre. Úgy gondoltam Alejandra majdd később utánam jön, így meg sem kérdeztem, csak indultam, hogy végre szobánkban legyek. Azonnal ledőltem az ágyra és legszívesebben fejemet vertem volna a falba. Tudom, hogy Marc terve jó ötlet, hogy titokban tartsuk a kapcsolatunkat, de ugyanakkor bennem van a félsz. Mi van, ha valami lesz közte és Ale között? Azt sose tudnám feldolgozni…
Merengtem egy darabig majd úgy döntöttem beszélnem kell valakivel. Felhívtam az első személyt, aki az eszembe jutott és egy gyors köszönés, és hogy vagy után ecsetelni kezdtem problémáimat.

-     Butaság, Can! Ismerem a bátyám és soha, semmiért nem cserélne le téged – bizonygatta Marc.

-     Szóval szerinted ne aggódjak? – kérdeztem újra.

-     Ne, nem kell. Hidd el nekem, hogy teljesen beléd van zúgva! – Ha valakinek, hát Alexnek elhiszem.

-     Köszönöm, hogy még betegen is végig hallgattad a nyavalygásom – hálálkodtam.

-     Igazán nincs mit. Neked bármikor – biztos voltam benne, hogy mosolyog, így én is elmosolyodtam. Habár az idősebbik Marquez gyerekbe szerettem bele, Alexet is nagyon kedvelem és fontos személy az életembe.
Kinyílt a szobám ajtaja és Alejandra lépett be rajta, ám ahelyett, hogy becsukta volna az ajtót, hagyta, hogy egy ismerő lépjen be rajta.

-     Figyelj, most leteszem. Ne haragudj! Szia – anélkül, hogy válaszolhatott volna rányomtam a telefont.

-     Kit ráztál le ilyen gyorsan? – ült Marc mosolyogva ágyamra.

-     Csak Alexel beszéltem – vontam vállat.

-     Az öcsémmel? – kerekedtek el szemei.

-     Igen. Miért?

-     Most őszintén, Can! Jelentett neked valamit az a csók? – kérdezte kicsit feszültebben.

-     Igen – bólintottam határozottan. 

decimoséptimo capítulo

-     Mi? Ne! Kicsim, ne! – kértem, de késő volt. Megállt a boksz bejáratánál és megszólította a bajnokot.

-     Valentino? – a kilencszeres világbajnok felettébb meglepődött, mikor meglátta, ki is szólította meg.

-     Sziasztok – lépett közelebb hozzánk.

-     Ne haragudj, csak… ő itt a ba.. a izé… a mostohatestvérem – hebegte Marc.

-     Candela Gomez – nyújtottam kezet.

-     Valentino Rossi – mosolyodott el. – Miben segíthetek?

-     Csak szerettem volna bemutatni… - találta meg hangját Marc. – Nagyon felnéz rád és a tehetségedre…

-     Köszönöm – nevetett az olasz. – Értesz a motorokhoz?

-     Ez erős túlzás – kuncogtam. – De pár éve hű nézője vagyok a versenyeknek. A többit meg Marra hagyom – vontam vállat.

-     Biztos, hogy testvérek vagytok? – húzta fel kérdően szemöldökét.

-     Mi mások lennénk? – kérdezte Marc értetlenül.

-     Csak egy kérdés volt – emelte meg kezeit a bajnok, sunyi mosollyal az arcán. Még szimpatikusabb lett, mint a televízión keresztül. Hátulról közelebb lépett hozzá a srác, akit sokszor látni a versenyekkor is, mindig a bajnok mellett ül és beszélgetnek. Ha jól emlékszem, a neve Uccio.
Olaszul szólította meg barátját, aki anyanyelvén válaszolt.

-     Sajnálom, de most mennem kell.. – fordult felénk ismét. – Örülök, hogy megismertelek!

-     Viszont – mosolyogtam. Elszaladt a boksz másik felébe, mi pedig visszaléptünk Alejandrához, aki még mindig Haydenre csorgatta a nyálát. – Legalább csukd be a szád! – forgattam szemeimet.

-     Jól van már – puffogott, majd elindult mellettünk.

-     Köszönöm – néztem Marcra és legszívesebben magamhoz szorítottam volna.

-     Nagyon szívesen – mosolygott rám. – De remélem nem gond, ha bemutatlak még valakinek…

-     Kinek? – kérdeztem kíváncsian.

-     Egy nagyon jó barátomnak – kacsintott. A Honda homejához vettük az irányt. Kezdtem megérteni ki is lehet az a bizonyos barát.

-     Szia, Dani – mosolygott boldogan.

-     Sziasztok – fordult meg a spanyol. Köztudott, mindenki számára, aki ismeri Marcot, vagy Pedrosát, hogy nagyon jó barátságot ápolnak egymással és amennyiben kedvesem aláírja a Honda által felajánlott szerződést, jövőre csapattársak is lesznek.

-     Hadd mutassam be, Candela Gomezt és a barátnőjét Alejandra Alonsot - a srác közelebb hajolt és megpuszilt mindkettőnket.

-     Candela? – pillantott rám. – Már sokat hallottam rólad – mosolygott sokat sejtetően.

-     Remélem, csak jókat – pillantottam páromra, aki zavartan hajába túrt.

-     Ebben biztos lehetsz – bólintott.

-     Dani tud mindent – vallotta be Marc, aki még mindig a haját túrta. – Vagyis, a múltból, d a múlt hétről még nem.

-     Múlt hét? Hűha, Márquez lesz mit mesélned! – nevetett Pedrosa.

-     Ebben biztos vagyok – körbenéztem, majd kicsit közelebb bújtam az én katalánomhoz.

-     Tyűhaaa – füttyentett egyet majd közelebb hajolt, hogy megöleljen. – Aztán vigyázni rá! És tegyétek egymást boldoggá!

-     Igyekszünk – mosolyogtam.

-     Nincs kedved velünk vacsorázni? – kérdezte Marc.

-     De, szívesen – bólogatott.

-     Rendben. Akkor mondjuk az edzés után fél órával a szálloda melletti étteremben?

-     Ott leszek – biztosított minket róla. Visszamentünk a büfébe, hogy Marc megebédelhessen és már mi is kellőképpen éhesek voltunk. Leültünk az asztalhoz és hamarosan Juliá is csatlakozott hozzánk.

-     Nos, lányok? Hogy tetszik a környezet? – mosolygott.

-     Nagyon szuper! Egyszerűen fantasztikus ez az egész… - áradoztam csillogó szemekkel. Marc mosolyogva hajolt ebédje fölé, ALejandra pedig csak elégedetten vigyorgott.

-     Jöhettek máskor is – mosolygott jövendőbeli nevelőapám.

-     Szavadon foglak – biztosítottam róla.

-     Csak nyugodtan – tényleg rendes ember, bárcsak ne anyámmal élne együtt.

Megebédeltünk, majd elvonultunk Marc részlegére. Már mentek a második szabadedzések, így nem volt olyan sok ideje. Leült az öltözőjében a székre, én pedig az ölébe, míg Ale az ágyra.
Közösen hívtuk fel Álexet és érdeklőttünk hogyléte felől. Hangján is hallatszott, hogy nem egészséges, így kicsit aggódtam érte. Rossz volt, hogy nem lehetett itt testvérével.

-     Olyan aranyosak vagytok – mosolygott ránk Alejandra.

-     Köszi – bújtunk össze.

-     Mi lesz veletek később? – kérdezte kissé félve.

-     Fogalmam sincs – ráztam a fejem.

        -    Nekem igazából, van egy ötletem… - motyogta Marc. Kíváncsian pillantottunk rá. 

dieciséis capítulo

    Free Practice 1. Az óra elindult és visszafelé kezdett számolni, jelezve, mennyi lehetőségük van még az adatgyűjtésre. Igen, az adatok és a megfigyelések a legfontosabbak ezeken a szabadedzéseken, mivel elég tapasztaltak már ahhoz, hogy az aszfaltcsíkot ne kelljen csak úgy tesztelgetni.
Oldalt leülhettünk a monitoroktól nem messze, egy felszerelt plazmatévé előtt. Innen mindent láthattunk.
Míg Marc felhajtott a pályára elővettem a telefonom és küldtem egy üzenetet Álexnek.
Szia! Hallottam mi történt, remélem már jobban vagy! Vigyázz magadra, és légy jó fiú! Can
Visszacsúsztattam az apró készüléket a zsebembe és a képernyőre szegeztem tekintetemet. Egész más volt, hiszen a hangok teljesen beszűrődtek kintről. Csodálattal figyeltünk minden apró rezdülést, a bokszban mozgolódó emberek felől is. Az ember nem is gondolná mennyien dolgoznak éjt nappallá téve, csakhogy valakinek jól alakulhasson a hétvégéje, vagy éppen az egész szezonja. És akkor még a gyárakat nem is láttuk…
Marc ment pár kört, melyekkel az élmezőnybe került, majd visszajött a bokszba, leült a sarokban álló kis székére és nézte a többieket, miközben megbeszélte mérnökeivel a tapasztalatokat. Ahogy elnéztem majd’ húsz éves páromat motoros szerelésben azon a széken, elég ironikusnak éreztem a helyzetet. Mint amikor a rossz kisgyerekeket beültették az óvodában a sarokba. Csak épp ez a fiú nem is olyan rossz, ráadásul a csapat bajnoka.
A listán folyamatosan változtak a helyezések. Marc még kétszer-háromszor ment ki hosszabb etapokba, de végül csak a hatodik helyen fejezte be az edzést. Első helyen a szintén spanyol Espargaro, mögötte pedig Iannona, Rabat, Luthi, Corti. Szerencsére, mivel már évek óta nyomon követem a gyorsasági motorverseny világát, ezek a nevek nem voltak számomra ismeretlenek. Annál inkább Alejandrának, aki csak azt látta, Marc nem a legjobb helyen végzett.
Miután megszabadult a ruházat kényelmetlenebb részétől leült egyeztetni a csapatával. Juliá is csatlakozott hozzá, szeret ott lenni fia mellett és elég jól ért a motorokhoz, hogy valami ésszerűvel elő tudjon rukkolni.
Nem akartam zavarni, ezért inkább a mosdóba mentünk – igen, a lányok párban járnak, na és? – majd a büféhez. Vettem egy üveg ásványvizet és telefonom kezdtem bújni. Álex válaszolt.
Szia! Köszönöm, hogy érdeklődsz, már gyógyulgatok, remélem, hamar elmúlik. Mindig jó fiú vagyok! Vigyázz a bátyámra, meg magadra is! Á.

-     Nem megyünk sétálni? – álltam fel egy korty üdítő után.

-     De – bólintott barátnőm is, majd elindultunk a motorhome kijárata felé.

-     Hova-hova? – kapott el két erős kar hátulról.

-     Sétálni – fordultam meg ölelésében. – Ügyes voltál – leheltem apró puszit orra hegyére, miután megbizonyosodtam róla, senki sem figyel.

-     Nem teljesen jók a beállításaink – húzta el a száját.

-     Majd állítotok rajtuk. Emiatt ne csüggedj el! – simogattam arcát.

-     Igazad van – bólintott. – Öhm.. csatlakozok hozzátok, jó? – kulcsolta össze ujjainkat.

-     De csak, ha van időd!

-     Van most – mosolygott. Elhagytuk az épületet, így elengedtem kezét. Túl sok ember szaladgált a környezetünkben, így elég nagy az esély, hogy szemet szúrt volna valamelyiküknek. – Mit szeretnétek látni?

-     Jó pasikat – vágta rá Ale.

-     Mi van Jaimevel? – néztem rá kérdően.

-     Hűséget fogadtam, nem vakságot – rántotta meg vállát nevetve. Megcsóváltam fejem, majd Marcra pillantottam.

-     Engem minden érdekel. A motorok, az emberek, a pálya, minden – mosolyogtam rá.

-     Szuper – úgy láttam boldog attól, hogy tényleg ennyire őszintén és komolyan érdekel az, ami neki a mindent jelenti. – Kezdjük a bokszutcával! Ott vannak pasik is, bár nem tudom mennyire jók – küldött egy mosolyt legjobb barátnőm felé.

-     Óh, majd én eldöntöm – kuncogott.

-     Ez pedig itt a Ducati boksza! – mutatott a helység felé. Azonnal kiszúrtam egy személyt, akit nagyon sokra becsülök. Valentino Rossit, a kilencszeres világbajnokot. Mindenidők legjobb és legtehetségesebb motorosát. Bár Valentino olasz, és nem megy jól neki az utóbbi másfél évben, szerintem ő a világ egyik legjobb motorosa. Vagy talán a legjobb…

-     Ú, az a srác, szimpatikus – mosolygott Alejandra Nicky Haydent látva. Jól néz ki az amerikai, ez tény, de azért nem kellene ennyire nyilvánosan a nyálát csorgatnia.

-     Nekem Valentino – pillantottam kedvesemre. – Ő a világ legjobbja – ráztam fejem hitetlenkedve.

-     Nagyon tehetséges – bólogatott Marc is.

-     Ez nem kétség –suttogtam magam elé. Pár pillanatig csak szemléltük a tüsténkedő, piros ruhás embereket, majd Marc elkapta a kezem és elindult feléjük. – Mit csinálsz? – nézte rá rémülten.

         -  Bemutatlak neki – mosolygott. Úr Isten!